Ha már elhazudtad az utolsó kifogást is,

ha már nincs semmi, amivel becsaphatod magad,

ha már a jutalomfalat is keserű a szádban,

ha már szétfeszít az elfojtott indulat,

ha már robban a múltad ezer szilánkra,

ha már tonnányi fal nehezedik rád,

ha már tapogatózol csak a vaksötét alagútban,

mint téged tapogattak féktelen suhancok Drezda felé a vonaton,

ha már torkodra fagyott minden el nem sóhajtott szó,

ha már szíved ezt dobogja: ma van az utolsó

vacsorád, éppen 12 dühös ember ül az asztal körül,

hogy piszkosak vagy szentek, az is mindegy,

ha már a nevedet is elfelejtetted,

ha már a feketerigó sem fütyül,

ha már a 791 lehet, hogy körülbelül,

ha már csak bolyongsz léted dagonyás mocsarán,

ha már kőcseppek gördülnek szikkadt arcodon,

ha már az eget s földet átkozod,

ha már szomjad nem csillapítja tudás,

ha már üres frázis, hogy szeretet a forrás,

ha már magányod több, mint szenvedés,

ha már a vér vízzé vált,

ha már a gyöngy disznók eledele lett,

ha már a mocsokban hemperegsz,

abban a hitben, hogy csak tisztább lehetsz,

ha már a csillagod sem különböztet meg,

ha már ezer éve gyászolod gyermeked,

csak engedd, hogy ez legyen,

láss, várj, figyelj,

innen már nincs hova menni,

csak hadd legyen a halál,

valami meghal, valami születik,

ha már úgy érzed, hogy nincs tovább.

Menj, elfeledlek!

Utamba többé ne kerülj!

Szavaid hamisan csengenek,

hogy szeretsz.

Magad helyett álarcot mutattál!

Nem kell!

Az igazi arcod akartam!

Hazudtál, becsaptál, ámítottál,

s én balga hittem, mert vágytam,

hogy szeress!

Kába fejem a szent kőnél keményebben

ragaszkodott rögeszméjéhez,

nem az vagy, akinek hittelek!

De akkor ki vagy te?

Betoppantál hívatlanul,

s maradtál, hízelegtél, csábítottál,

s én nem láttam a tükör mögé,

a cifra gúnyád, mézes ajkad elvarázsolt.

Összeillünk-mondtad,

akkor még nem tudtam,

hogy ez mennyire igaz!

Most fáj!

Menj már, takarodj!

Ne! Maradj!

Eredj, gyűlöllek!

Várj! Szeretlek!

Mondd el, miért hazudtál?

Mit takargatsz szemlesütve

köpenyed alatt?

Kalapod vedd már le,

nézz rám! Itt vagyok!

Mondj végre igazat!

Ki vagy te?

A föld megremegett, az égből

szikrázó villám tépte le rólad álruhád.

Álmosolyod fagyos grimaszba torzult

a szakadó esőben,

kezed félúton megdermedt,

mikor felém nyúltál.

Szilánkokra tört a szalonban a tükör,

s a torony csúcsáról egy sas

repült fel a nap felé.

Fejed lehajtva, bőrig ázva

suttogva válaszoltad:

- én – te vagyok.

Sámánasszony, Sámánasszony

ideje, hogy párt találjon,

szívet kitárjon,

csókot adjon,

csókot kapjon,

megérintsen,

simogasson,

széllel daloljon,

fákkal táncoljon,

esővel sírjon,

Földanya keblén nyugodjon.

Jósággal áldjon,

szépséggel áradjon,

igazsággal szóljon,

s tegye, mit tennie kell,

hogy gyógyuljon a lélek.

Őseim mozdulnak általam,

szavaim ők suttogják,

az enyém is szégyenük,

sejtjeimben reszket félelmük.

Szabad akaratom csak hiszem,

hiszen minden pillanatuk üzen,

s teszem, mit a jövőbe kódoltak,

egyszer talán megértem a rejtjeleket.

Hosszú volt az éjszaka,

sötét, kérges, áporodott álmot álmodtam.

Hajnalban 03:20-kor felébredtem.

Már eleget féltem,

eleget szégyenkeztem,

eleget sírtam könnyeitek,

elharagudtam már minden

ki nem mondott sérelmetek!

Elég a vezeklésből,

hisz nem az én bűnöm a téboly,

és nincs is bűn, ez csak egy szó!

A kitagadott őrült nem szánalmas

tévedése a Teremtőnek!

Őseim lelkei, fogadjátok őt vissza!

A kitaszítottat megilleti a helye.

Figyelj, most én szólok hozzád:

sosem ismertelek, mégis jól ismerlek,

átölellek, többé nem vagy kirekesztett.

Neved becsülettel viselheted.

Minden megszületettnek joga van

az örömteli élethez, joga van jóvá tenni, mit elkövetett,

(ha nekem nem, tán Milarépának elhiszed)

megkapod tőlem ezt a menedéket.

Cserébe add nekem képzelőerődet.

Légy áldott,

s legyek én is, őseim ezt kérem tőletek,

a saját utamat akarom járni,

óvó tekintettel kísérjetek

és adjátok meg amire legjobban vágyom,

a szabad akaratot!

Ma Dunának mentem

Önként.

Ma nem lőttek.

A cipőm rajtam maradt.

Daloltam halkan egy éneket.

„Engedem, hadd menjen.”

Kislány koromban a mamám azzal fenyegetett,

ha rossz leszek, ő Dunának megy.

Féltem.

Inkább jó voltam.

Ha fájtam, az se fájt.

Nem éreztem. Inkább nem.

Csak nehogy ő is elmenjen,

mert akkor meghalok.

Ma a Dunának mentem.

Hajnalban hívott.

Ültem a parton.

Emlékeztem múltra s jövőre.

Fújt a poros szél, a szemembe fújt.

Könnyes lett.

Nem én sírtam, a szemem sírt.

50 év telt el. Félévszázad. Te jó ég!

Gepárd az idő.

Mama már nem beszél.

Én is csendben vagyok.

A víz és a szél mesél.

Varjak, néhány sirály.

Fekete és fehér.

Szomorúság és megbékélés.

Hullámok. Fodrozódnak, csillognak.

Kisütött a nap.

Belebámultam.

 Szólt hozzám.

„Légy kedves magadhoz.

Hatalmas terhet cipeltél.

Most elengedheted.

Hadd vigye a víz.

Feketéből  - feketébe.”

Elengedtem egy hajtincset kezemből.

Talán most lettem felnőtt.

Áldoztam Artemisznek..

Aztán elindultam egy úton.

Sosem jártam még arra.

Ősanyám ölelj meg,

reszketek és félek,

zajos a csend,

a barlangban rémek,

árnyak a falakon,

felém közelednek,

hívlak, gyere ősanya,

nagy tüzet rakj,

szívem melengesd,

ölelj át kérlek,

ringass csak, ringass még,

-szeretetben születik remény,

árnyam is öleld át,

szeretlek ősanyám.

Tűzfény és árnyak játszanak együtt

a barlang falán,

szólítom ősapám:

kérlek higgy bennem,

hogy hihessek magamban,

bátorságod átélem,

add nekem erődet,

s a szent akarat szerint

fényes kard lesz megint

a szó, mit szellemed üzen,

ősapám bízom benned,

s hiszem, hogy  általad kezem

egy békésebb világot teremt.

Ősapám, szeretlek.

Ringató karodban öleled szerelmed,

altató dalodat dúdolod halkan,

féled a tavaszt, ha rá gondolsz,

vajon kedvesed meddig marad?

Mindig karodban akarod tartani,

talán elmegy, ez elrettenti szíved,

hogy elfogadd azt, amit most ad,

a félelem kifoszt, hogy szeretve érezd magad.

Öleld tárt karokkal, ha akar, menjen,

ne nézd fogcsikorgatva az órát,

szeresd, engedd, te csak dúdold halkan

kedvenc dallamát s ha akar, hadd menjen.

Meglátod, marad, ha nem akar a kar fogva tartani,

engedd magad is ölelni, álarc nélkül látni,

szerelmed időtlen dallamát dúdolva,

egymás szemében lélekké olvadni.

Éjjel a temetőben lila ködben 

lépett a lány

sarkába a rém,

megremegett,

s lábán lecsorgott a szégyen,

görbe tükör előtt

pózolt tütüjében az ördög,

a fák fejjel lefelé álltak,

ágaikon polkát jártak,

kínai kőfalon pofátlanul

röhögtek meztelen patkányok,

hazug disznók

ujjaikkal szinkópát doboltak,

kerge marhák keringőztek,

daloltak, hej kék a Duna,

úsztak a döglött halak,

csapkodtak a farkukkal,

s némán tátogtak szájukkal,

hullámzik a víz,

Micimackó fázik,

nyitva tábla az ajtón,

tilos a belépés, kotródj,

piros-fehér-zöld mezőn poszáta

sántikál a halál karjába,

8 és fél fejű sárkány

hidegverejtéket iszik,

vörös karmaiban a Szent Grál,

 nyolc és fél zöld szemével rád kacsint,

vadászpuska dörren ötször,

titkos szerető vére a földön,

a szekrényből kiesett egy csontváz,

rajta a mama fekete ruhája,

 de a mama még

meg sem halt,

ribizlit szed a kertben,

most számolja, 269 szem van,

a pincében egy hupikék törpét vallat

Csipkerózsika, aki

ezt visítja, cum dederit,

Ali baba mesét mond,

visszafelé egyszer volt…

Ikeában kerekasztal kapható

Arthur király udvarában

nagy lakoma várható,

gyilkos a galóca és mérges a szömörce

holnap te is légy vendége,

Amanda felébredt,

s egyből foglalkoztatni kezdte

a húrelmélet,

felnézett,

itthon vagyok, mondta,

lám az éjjeli lámpa

búrája Bukowskit juttatta eszébe

egyszerű sírfeliratát,

Don't Try

Valami halvány emlék dereng,

tán 5 éves voltam, szeplős gyerek.

Lány. Kár, sugallta apám,

mikor a virágmintás titkos bonbonos dobozból

lesajnáló tekintettel elém tett egy régi sárgás iratot.

Ősi, nemesi család leszármazottjaként, 

  ha fiú lennél, nevünk tovább élne.

Szégyenlősen, szeplősen ringattam magam jobbra és balra,

értelmemet meghaladta akkor ítélete,

amit éreztem csak, apám kimondatlan szava:

haszontalan vagy!

Valami halvány emlék dereng,

tán 7 éves voltam, szeplős gyerek.

Lány. Jókislány.

Megszeppenve ringattam magam jobbra és balra,

mikor nevelőapám családja flegma tekintettel mutatott rám,

szóval te vagy a kisördög, no lám,

milyen szeplős és semmi báj

nincs riadt arcán, ó milyen kár.

Valami halvány emlék dereng,

tán 15 voltam, szeplőtlen, gimis

durcás lány.

Ültem a padban a harmadik sorban irodalom órán,

Nyerges tanár úr nyeglén szólított fel:

- Ördögök öreganyja, nosza felelj!

S én vékonyra szorított szájjal

sértődve néztem a világra.

Valami halvány emlék dereng,

mikor az ördög

és a vérfarkas házasságot kötött.

A templomban szentségtelen nevemen szólított az atya,

lányságomnak oda.

Láttam, hogy titokban keresztet vetett,

szemeit az égre emelte,

mit keres itt, ha nem talál semmit

e nő ezen szent helyen.

 Valami halvány emlék dereng,

40 körül lehettem,

 oly magányosan éltem évekig ketten,

céltalan, tervetlen, kétségbeesetten,

mondogatták sokan, milyen kár érte,

s mikor feküdtem a padlón hetekig,

a nevemet sem tudtam, s hogy fiú vagyok vagy lány,

annyira mindegy lett.

Valami halvány emlék dereng,

akárhány évesen, kissé ráncosan, mosolygós szemekkel,

már fényesen és reménnyel,

ültem egy fotelben,

arra gondoltam elmélázva életemen,

már nem számít ki mit mondott, hogyan nézett,

szeretem a nevem, azt, aki vagyok

és már semmi sem kár.

Elment a nő, hátra se nézett,

kizárt, bezárt, lelakatolt, kivégzett.

Nincs baj, minden jól van!

Átment a kerék a lábamon,

némán üvölt a kín, a fájdalom.

Nincs baj, minden jól van!

Lefogta fejem, csókolt a szájamon,

lelkemet belepte a hányás, az undor.

Nincs baj, minden jól van!

Szellemvasúton felettem leng a kasza,

katona lehelete döglött patkány barlangja.

Nincs baj, minden jól van!

Nyári melegben paradicsomföld illata,

rám fekszik, agyonnyom, elárulja szaga.

Nincs baj, minden jól van!

Ismétlési kényszer a talpamon,

Göncölszekéren ülök a bakon.

Nincs baj, minden jól van!

Se veled, se nélküled nincs számomra élet,

gúzsba kötöm kezem,- ez álszent ígéret.

Nincs baj, minden jól van!

Érkezik két szó: nem muszáj,

hagyd abba, ha már nagyon fáj.

Nincs baj, minden jól van!

Csillagok alatt feküdtem betonon,

eltévedtem háromszor is utamon.

Nincs baj, minden jól van!

Gyilkoltam szavakkal, szótlan gyűlölettel,

öltem, ahogy néztem, keserű tekintettel.

Nincs baj, minden jól van.

Kiesett kezemből pezsgős kristálypohár,

hallom a hangot, látom a tájat, ugyebár.

Nincs baj, minden jól van!

Menekülés helyett bátorságra találok,

az erő így hangzik: félek, de maradok.

Nincs baj, minden jól van!

Körben az igazság, eloldoz,

kézen fog a jóság, feloldoz.

Nincs baj, minden jól van!

Otthonom szépség, itt a kötés

szívemben szenvedély ég.

Nincs baj, minden jól van!

Torok csakra, török halál,

selyemzsinór, ezüst kanál.

Nincs baj, minden jól van!