Csendesen szemerkél a májusi eső,

szeretem az ilyen napokat.

A természet velem sírdogál,

minden vízcsepp földanyához tér, ahol

újra indul a körforgásba,

magot nevel, táplál, szomjat olt.

Emlékezem a holnapra.

Elmerengek, vajon mi vár rám.

Mit hoz a múltam?

Ami történt, az lesz megint?

Vagy új kapu nyílik?

Nem mehetsz át áldozat nélkül

-szól egy hang., s belül

mardos a félelem,

mi lesz, ha nem sikerül,

a kudarc megöl,

szégyen gyötör,

hát még erre se vagyok képes.

Ez egy téves üzenet!

Próbáld újra, küzdj,

-szól egy másik,

saját magad tartod fogságban,

a mókuskerék nélküled nem forog,

az ördögi kör hulahopp karika,

dobd el a francba, nem a tied,

ne játssz vele többet.

Átléphetsz, de előbb fizess!

Vérrel, verejtékkel, őszinteséggel.

Hamisság, álarc, rozsdás páncél van rajtad.

könnyelműen tett ígéretek,

lusta puhány léptek a forró kása körül,

tétova dadogó igenek nemek helyett,

magamutogatás, másra mutogatás,

álszent mosoly, ez is te vagy, öleld magadhoz!

Tedd, amit tenned kell,

s meglátod gyümölcsöd:

a kínok árán megszerzett szabadságod

mikor végül kezedben tartod,

s gyönyörködnél benne

szemed láttára foszlik szét,

mert amit szabadságnak hittél

az nem a tiéd.

Nyílik a kapu, a kaszás egy láda kincsen szónokol:

meglát, s kérdi, hát te hogy kerülsz ide?

Ott vagyok, ahol lennem kell, mondom:

néha magányosan kell meghalnom,

s bár térdem remeg, megyek tovább,

mert jól tudom, innen nincs visszaút.

Ne nézz rám, félek,

szólnék, de nem merek,

azt látom kigúnyolsz,

láthatatlan akarok lenni!

Százak közt egyedül

a sarokban reménytelenül

álldogálok, én „más” vagyok!

Különb lennék? Dehogy!

Csak mardos a félelem.

Kevesebb? Ez is álarc,

szégyenpáncél, hogy túléljek.

Kicsi vagyok, csak szeressetek!

Elmondjam?

Inkább néma maradok.

Úgy fáj belül: üresség,

vagy zakatoló agy, téboly

közeli állapot.

Úgysem értitek mit érzek!

Tekintetem tétován emelem,

van egy másik sarok,

te állsz ott.

Egymásra nézünk,

egymás felé lépünk,

te is? -kérdem

én is! -felelsz,

könnycseppel szemedben.

Érzem, amit érzel,

érzed, amit érzek,

elmesélem, elmeséled

mi történt.

Mindenkiben van egy titkos sarok,

gyere ki onnan, várunk.

Együtt sírunk, együtt nevetünk,

hidd el, már nem vagy egyedül.

Se te, se én nem vagyunk „mások”.

Zöldebb az erdő ma, úgy látom,

korán reggel a hegy tetején ülök,

s csodálom szivárvány világom,

kékebb az ég is a bárányfelhők mögött,

a nap sárgán ragyog milliárdnyi atomon,

parányi pillangó fehéren repked felettem,

pacsirta énekli hangulatom,

a halál feketében,

az élet vörösben

lejt táncot köröttem,

történetem narancs tűzben lángol,

szívem dobban, ahogy a dobom,

suttogok szavakat, búcsúzom

régi oltárom hamisságaitól,

fekete madár a tanúja,

ahogy Indigó bölcsessége születik

minden egyes könnycseppből.

Hirtelen csend lett, az erővonalak

találkoztak időn és téren át.

Megnyílt a föld és leszakadt az ég.

Harangoznak. Valaki elment.

Valaki jön.

Földanya, hallom nevetésed,

én veled nevetek.

Ma csak úgy elmerengek az élet értelmén,

meg a fény hullám és részecske természetén,

kesernyésen ülök ablakom előtt,

tekintetem messze réved, át a rügyező fák ágai közt.

Belenézek a semmibe, ahol már minden annyira értelmetlen,

hogy a káosz maga a rend, szinte fáj.

Elfáradtam.

Már nem érdekel se múlt, se jövő.

Panaszomra nincs füle híg embernek.

Ez a mély nem érinti meg.

Nembaj, már a baj se baj, de jaj annak, ki okosan ideszól,

-szedd már össze magad.

Mindegy is, ez is mindegy.

Fejem lüktet, belül cikáznak szinapszisvillámok,

néha akkora a zűrzavar, a gordiuszi csomó kósza próbálkozás csak.

Tépelődöm. Szenvedek önnön ellenálló magamtól.

Ellenállok a szabadságnak, szabadnak lenni egyszerre sok és egyszerre kevés.

Szeretni kéne. Csak úgy. Jósággal, csendesen.

Vagy ordítva, mogorván, szeretni őszintén, éppen úgy, ahogy vagyok.

Szeretni vért izzadva, ökölbe szorítva. 

Egy szemfog porba hull a szeretet nevében.

Félek.

Szégyellem. Hogy nem ismerem, mi a szeretet.

Nem illik ezt a XXI. században. Kimondani se. Érezni se.

Mikor mindenkinek van egy saját különbejáratú angyala,

aki mindig mosolyog és feltétel nélkül szeret, haha.

Hiszen mindenki jól van, az is, aki nincs, ugye?

Mint robotok járkálnak egész életükben.

Méreg drága maszkok alatt igazi bőrük rohad.

S a fájdalmakkal teli fekete dobozt légipostán

egy lakatlan szigetre küldték, az érzések száműzetésben élnek.

Álomvilág álomemberei áloméletet álmodnak.

Antidepresszánsok, drogok, internet, trend, hipermarket.

Kábulás, ámítás, csalás, falás, még, még még!

Valahogy túlélni az életet. Ismerem.

Szomorú ez, mert a technika, a tudomány ajándékait

útközben elvesztettük, mi emberek.

Elkorcsosult lélekölő világ!

(Jut eszembe, csak keserűségem szemüvegén át látom ilyennek,

a világgal semmi baj, olyan-amilyen, előbb-utóbb szemüveget cserélek)

Néha visszavágyom ide,

ahol boldog tudatlanságban tengődtem,

csak ne kelljen szembe nézni az ismeretlennel.

Ha szar volt, annyit tudtam, hogy szar. Ez épp elég volt.

Mindig találtam valakit, akit okolhattam...én balga.

Elmenekülnék erdőbe, kunyhóba, rőzsét magam szedni tüzemhez,

hallgatni a csendet, nem vágyni semmire, csalánteát inni, s csak lenni, lenni….

ám nem lehet.

Nem lehet.

Az nem az én életem. A moirák más sorsot fonnak nekem.

Melankóliám tetőz, az igazság terhe elemészt,

csüggedek egyre, a felelősség utolér, nincs menekvés,

a mostban oldódik fel keresztem, a fent és lent,

árnyék és fény, a férfi és nő, minden idő, minden hely…..

igen, a szent keresztből egyetlen pont marad, a közepe, legbelül,

aztán már az se. Semmi.

És újra kezdődik, lesz a valami…...

Kezdődik……

P.S. I love you és egy jó tanács, ne búsulj se értem, se velem,

mert holnap lehet én nevetek, s te leszel, ki kesereg.

Véletlen éretlen alma kéretlen

esett fejemre, tévedtem,

nem a tehetetlen igazi szerepem,

erkölcsösen és szertelen sziporkás hangulatban

végeztem eszement lepedőakrobata

gyakorlatot, mikor Zsé hátrahagyott

kormos szavakat, kibányásztam az ágy alól,

s lett csiszolatlan gyémánt,

faragatlanság, itt nincs udvariasság,

vérzik már az ártatlan bárány,

semmi sem jelentett akkora kárhozatot,

mint szalmakazalban fogant magzatom

hordani szívem alatt, hasamat szégyellni, takargatni

nem fogom többé senki helyett,

  és nincs az az isten,

amiért és akiért megalázkodom,

de alázatom felajánlom,

utolsókat rúgom, s rúgnak rajtam fekete bakancsok,

leveszem álszent zöldtakaróm,

s az árgyélus kismadár énekét többé nem dalolom,

szólok tiszta forrású patak hangján,

szégyellem vagy nem, de biztosan tudatlanság

esete forog fenn, a katicabogár

hét pettyéből egyet elvesztett,

csak hetedíziglen kerül elő,

mikor már senki sem előkelő,

csak a leégett kastély emléke marad,

a karaván tovább halad,

a pusztába kiáltott szó,

hogy van-e még megbánni való,

hogy a bakszerelem elvakít, vagy mindent látó

szememet tágra nyitom, világos világomban

virágok szivárványszínű pompázatos rétjén

eltáncolom a fekete hattyút,

elismerem a muzsikás fattyút,

a fekete vonat a viadukton tolat,

visszahozta körhintás álmomat,

 ezer gyűrűért sem árulom el ismét magamat,

öreganyám szajha vagy szent?

oly mindegy, mert szívemben ember lett,

elmesélte mi esett, megesett, hogy leesett

kéretlen véletlen egy alma, ami megérett

s a legkisebb mindmegett

e

Valahol már láttalak,

valahol már bántottalak,

valahol már úgy facsartam ki

szívedből az utolsó csepp szerelmet is,

mint ahogy a szőlőprésből nyöszörgött

cseppenként a must, vérvörös

csíkot varázsolt a térben, a-karom

nyüszítve feszítette szét a szánalom

bíbor palástja alatt lábad,

mit tehettél? Csak álltad,

s ép eszed

szenvedett csorbát eme erőszak alatt.

Évszázadok homályában vesztem el.

Már nem tudom ki vagyok,

te tetted? Én tettem? És mikor, hol?

Lelkiismeretem kopogtatott lelakatolt ajtómon,

nem várta meg, míg beengedem, berontott:

Kérlek bocsáss meg- szólok,

hangom reszketve hullámzott át az éteren.

Néma jósággal figyeltél, tárt szíved üzen,

- magadnak bocsáss meg, hiszen

az örökkévalóságban mindig

saját lábnyomodba lépsz.

Tetted, amit tettél, valamit, valamiért.

Megálltam. Eltűnődtem. Az idő

üstökösként rohant el mellettem.

S amikor megértettem, megöregedtem.

Felnéztem az égre, nevetni kezdtem.

A mindenség oly hatalmas,

majd pont az én porszemnyi mivoltomnak

ne lenne bocsánat?!

Hát megbocsájtom, nekem, s neked, neki is,

de vajon mit?

Hisz nincs bűn, az csupán képzelet.

Utolsó sóhajom száll a szélben,

száll a szélben, minek mennie kell,

utolsó pillantás, felszárad a könny,

ami marad, a bánatöröm,

elmegy némán, utolsó sóhaj,

menny és pokol összeolvad,

a rettegett tett visszaszáll, s én állok

emelt fővel, becsülettel, én vagyok,

s nem felmenő rokonom.

Száll a szélben a titok,

a fekete galamb szárnyra kél,

s északfelé hazatér,

újra éled az eltemetett múlt,

kettétört szív egybegyógyul,

cseresznyefa virágzik az ablak előtt,

bánat a mennyben,

pokolban öröm,

lement a nap, álmodok,

éjjel szélcsendben ébredek,

eszmélek, lélegzek,

hajnalban száll a szélben sóhajom.

A hegyoldalban van egy fa, nap mint nap járok arra,

villámsújtotta, viharvert, megtépázta az élet,

legvastagabb ága a földön hever mellette,

elkorhadva,

az ég felé nyújtja maradék ágait, mint ki fohászkodik,

fent egy hasadék tátog, titkokat suttog annak, aki hallja,

kérges törzsébe száz kés mart öncélú ábrákat,

nekem fáj,

pár lépésre tőle fiatal bükk büszkén magaskodik,

ahogy rájuk nézek, olyan mint egy öreg bölcs asszony,

ki megszenvedte, amit csak elbírt,

és a tettrekész mohó ifjú leány, ki így szól: taníts.

Van valami különös varázsereje ennek a helynek,

gyakran leülök ide, nem érzem magam idegennek,

figyelem, ahogy a frisszöld fű táncol a szélben,

lenézek a völgybe, éled a természet,

felnézek a hegyre,  a nap süt szemembe,

sárga pillangó repked körülöttem,

fekete bogár mászik a földön,

egyszerre látom mi van fent és lent,

bokrokon rügy, megrebben egy kismadár,

faágak reccsennek, apró virág, harkály kopog,

kövek alszanak, fák susognak, valaki fut, károgás, de messze,

repülő húz csíkot, mintát fest az égre,

én is itt vagyok,  otthon a Természetben.

A száműzött koldus céltalan kóborló lépteivel bolyongok,

tocsogok pocsolyákban, a talpam sáros,

kiscipő hever árván láb nélkül egy földkupacon, megsiratom,

arctalan emberek véres lábnyomában lépkedek,

puhány manipulatív ostoba üres szavaik közt eltévedtem,

létsűrűségem belegabalyodott a keresztespók hálójába,

mint szárnyatlan légy, kinek esélye nulla, s lesz belőle hulla,

ha a hatalmas csápok lecsapnak a vergődő áldozatra.

Az undor napi szinten hívatlan vendég nálam,

a szürke gyomorforgató illatú poloska nem tágít,

talán dühöm félreérthetetlen kifejezésére tanít,

hajnalban kiderült, hogy az évek óta féltve őrzött tojás

nem lett záp, az idők során vitrineket díszített,

s meglepetésemre a Fabargé-ből megszületett egy sárkány,

ki saját farkával fojtotta meg magát,

a lovagrend tagjai közé invitált, meglehetősen eszelősen.

Tüzet okádva förmedt rám: te kishitű nyárspolgár!

Nincs számodra alternatíva más!

Zongora szól, Bach, G minor, hangja elvarázsol,

messze repít a nincsidőben, vagy 50 évre vissza,

az állatkert előtt állunk, vagy máshol, hosszú a sor,

meleg van, sivatagi szárazság, porlepte, csíkos, hazug az érintés,

szirupos vigyor jut eszembe a vattacukorról,

meg ahogy közeledik: nem bántalak, ne félj,

és kimondatlan üzenete ér előbb el: de ne is remélj.

Régen éjjel öt évesen láttam egy árnyékot a falon,

olyan szörny alakja volt és én naivan elmeséltem.

Nem hittek nekem. De hát én láttam, vagy mégsem?

Már magam sem tudom, kinek higgyek. Hiszen ott volt, vagy mégsem?

Láttam, emlékszem! Nem hazudom el magam többé.

Hiszek magamnak, ki más lenne az igaz barát,

szörny, vagy ördög, sárkány, vámpír, démon, mind cimborám,

a bicska is szunnyad a zsebemben csendben, mint szeretettel jóllakott kisded,

bánat hegyem ha kell, kövenként hordom el,

tűz, égesd el, víz, mosd el, föld, nyeld el, szél, fújd el.

Elemek! Segítsetek!

Megyek, mert mennem kell, oda hol a madár sem jár,

na jó, csak egy-két sármos varjú, szívtipró őseim hírnökei,

úttalan utakon, árkon-bokron keresztül megyek amerre visznek,

faluszéli házikó kerítésén elrettentő táblácskán: itt élve nem jutsz át!-

csendesen nevetgélek, engem akarnak elijeszteni?

Hisz semmi mást nem vágyom jobban, mint a halált.

S amikor a Teremtő végtelen humorérzékéről tesz tanúbizonyságot,

mindezek után elküldi Jézus és Júdás alteregóját,

kik egy-egy üveg vodkával kezükben szembe jönnek az utcán, megállnak,

rám néznek, köszönnek, s közlik, ez nem az a ház.

Gyűlöllek, bár szeretni szeretnélek.

Bántalak, de álmomban simogatom kezed.

Szavakat formálok, emlékeimből nevedet keresem,

mégis otrombán szólok, hogy fájjon.

Annyira fáradt vagyok, de vadul küzdök

kedvességed ellen.

Nem akarom, mert újra csak gyötörni fogsz,

ha hiába szólítalak, s te rám se nézel.

- Még nem végeztünk, - hallom belül.

Még ellenállsz, nem adod magad könnyen,

amíg nem fáj a magány sebe eléggé,

nem válik részeddé

a bizalom, (istennek is hívhatod.)

A szabadság jutalma csakis azoké,

kiknek már nincs mit veszíteni,

mert elfélték már az utolsó csepp reményt is.

S ha már minden mindegy,

ha már nem számít mi volt, s mi lesz,

hogy a barlangba bemész,

vagy épp kijössz....

....majd akkor:

már nem gyűlölsz, s nem szeretsz,

csak nevetsz, nevetsz!