Angelika összerezzent. Meghallott valamit az ajtón túl, egy rémisztő zajt, s közben átfutott rajta egy hátborzongató sejtelem. Ez lesz a vesztük, ez a zaj. Emánuel lágyan ölelte az éjszaka bársonyos sötétjében, mintha a világon senki más nem létezne rajtuk kívül. Ő nem vett észre semmit, a két test úgy olvadt össze az éjben, mintha egy lény lenne. Az imént beteljesült szerelmük, olyan szorosan simultak egymáshoz, mint akik tudják, öröktől fogva összetartoznak. Pedig csak nem régen ismertek rá egymásra, itt a zárda ódon falai közt.
Angelikát öreganyja kényszerítette apácának, hogy ne legyen terhére. Sajnálta szájától azt a kevéske ételt is, amit ez a madárcsontú leány elfogyasztott. A kislány természetes vidámsága egyik napról a másikra elhagyta, amikor megtudta, hova kell mennie otthonából. Bánatosan, szívében égő szomorúsággal lépett át a csikorgó hatalmas kapu küszöbén néhány éve. Lassan feladta reményét, szertefoszlottak álomképei, mintha soha nem is léteztek volna. Csak nagy ritkán merte megengedni magának, hogy emlékezzen. Emlékezzen egy távoli érzésre, valami sejtelmes puha meleg érintésre, amikor az édesanyja ölelte meg, mielőtt a halál magához hívta.
Egészen eddig. Épp a zárdában találkozott újra ezzel a leheletfinom érzéssel. Már rég beletörődött meggyötört lelke, hogy apácák közt éli le életét, szigorú falak és szigorú tekintetek közt. Ha néha szája sarkán mosoly kezdődött volna, elég volt a nővérekre nézni. Itt tilos volt örülni és már ereje sem volt, hogy megkérdőjelezze ezt a tilalmat.
Emánuel atya hetente jött az apácákhoz, gyóntatott és isten igéjét hirdette, minden nővérhez volt egy-két jó szava, még a vasszigorú zárdafőnök asszonyhoz is.
Angelika egy gyónás alkalmával elsírta magát. Megbánóan hüppögte, mennyire bánja, hogy egy fiatal novíciust leteremtett, mert hanyagul ágyazta be ágyát, a többiek előtt megszégyenítette, hogy szikrája sincs az igyekezetnek benne, milyen ügyetlen és hanyag. Az hiába ágyazta újra és újra a fekvőhelyét, mindig talált benne valami kivetni valót Angelika. Pedig nem ez jellemezte őt. Mostanra annyira összegyűlt benne a keserűség, hogy az újoncon vezette le belső forrongásait. Attól félt, megkeseredett szíve kővé válik. Ezt gyónta meg az atyának. Sokáig csend volt, a fülkében nem mozdult egyikőjük sem. Váratlanul szólalt meg Emánuel.
- Gyere Angelika. Angelika, mint egy ijedt kis madár, vékonyka hangon kérdezte – de hát hová?
- Ki a kertbe. Mutatok valamit.
Egymás mellett mentek a folyosón, csak lépteik kopogását lehetett hallani, visszhangzott a dallam, kipp-kopp, kipp-kopp, lábaik a váratlan vendég érkezését kopogták a kőnek. Ruhájuk összeért és ők érezték ezt, de mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, így léptek ki a kertbe. Rögtön arcukba sütött a nap. Egymásra néztek, még soha nem látták így a másikat. Ez a pillantás, egymásba vesző tekintetük megpecsételte sorsukat. Kívülről nézve tán egy másodperc sem volt, ám amit ők megéltek szemük csillanásában, az galaxisok születése-halála, kék csillagok, fekete lyukak, fehér törpék fénysebességű száguldása íriszükben.
A kert gyönyörű volt, ezen a zord helyen az egyetlen hely, amiért érdemes volt élni. Legalábbis Angelika gyakran gondolta így, mikor engedélyt kapott, hogy egyedül sétálhasson a kertben. S most itt állt az atyával az előbbi pillanattal a szívében. Mert a szeméből a szívébe ért ez az érzés. Nem tudta, mit élt át az atya, csak reménykedett, hogy ugyanazt, mint ő. Lassan elindultak az ösvényen a fal irányába. Gyönyörű virágok pompáztak mindkét oldalon, ám ahogy közelebb értek a falhoz, a magas kőfal nem engedte a nap fényét a tövében lévő rózsabokorhoz. Az atya rámutatott:
- Nézd, szüksége van fényre, vigyük a kert közepére, a legszebb helyet keressük meg neki a többi rózsa közt.
Körbeásták, óvatosan kivették, hogy ne sérüljön a gyökere, s átvitték a kert közepére. Átültették, meglocsolták, gondozták. Gyakran előfordult, hogy nem csak a ruhájuk ért egymáshoz, hanem a kezük is. Ilyenkor szelíden egymásra mosolyogtak. Vizet vittek, metszették, hónapok teltek el így, s a virágból a legszebb rózsa lett a kertben. A pap már nem csak egyszer jött egy héten. Ők valahogy olyan természetesnek vették a beszélgetéseket, hiszen semmi rosszat nem tettek. Nem láttak egymáson kívül szinte semmit és senkit. Az apácák között azonban elindult a szóbeszéd. Angelikát kiközösítették, kigúnyolták. Az apácafőnöknő fülébe is eljutott a hír, hogy az atya sokkal több figyelmet szentel Angelikának, mint a többieknek. Haragjában az egyházhoz fordult, hogy helyezzék át Emánuel atyát. Hamarosan elérte, amit kitervelt. Emánuel egy szombati napon jött utoljára, még mindenkit meggyóntatott és elköszönt, ezt kérte a zárda főnökasszonyától, aki beleegyezett. Mikor Angelikára került sor, kis levélkét csúsztatott kezébe. Fent olvasta el szűkös, sötét szobájában. Várlak, a kerti kápolnánál, amint a hold felkél - ez állt a levélben. Tudta, búcsúzni kell. Összeszorult a szíve és a torka a gyötrő gondolattól. Búcsúzni. Mit jelent ez? Talán soha többé nem látja? Vánszorogtak a percek, amíg este lett. Reszketett a félelemtől, hogyan fog kiszökni, de megtette. S ő várta a kápolna hátsó bejáratánál. Egy pici szoba volt itt, ide léptek be. Már rég tudták mindketten. Tekintetük újra összeolvadt, mint a legelső alkalommal, már nem volt több gondolat, tettek mindent sorra, mit a szívük diktált. Csókok, érintések, a tiltott szerelem halálos lehelete lengte be a kis szobát. Fekete ruháik a poros padlón, egymás karjában zihálva feküdtek az ágynak alig nevezhető keskeny fekhelyen. Tudták, ennek így kellett lennie. Angelika biztos volt benne, hogy együtt elmennek messzire, hol senki sem ismeri őket, együtt élnek, míg a világ világ, szerelmük örökre szól. Épp ezt akarta elmondani Emánuelnek, hogy mit érez, amikor meghallotta a zajt. Nem mert megszólalni, ijedten nézett az ajtó irányába, ami kivágódott és ott állt a zárdafőnök asszony, mögötte az apácák. Kirángatták a lányt és az atyát a szobából. Angelikát elhurcolták a felbőszült apácák. Másnap egy szekéren szállították a távoli városba, a püspökség székesegyházának pincéjébe. Ott hallgatták ki, megverték, megkínozták. Bevallotta, hogy szereti a papot, vétkezett, bűnös. Hónapok teltek el, a szűk cellájában sínylődött Angelika, látszott, hogy nő a hasa, szíve alatt Emánuel gyermekét hordta. Könyörgött, hogy megszülhesse a babáját. Lassan eszét vesztette, a magány felőrölte, szégyenét nem bírta elviselni, a hiábavaló vágyakozás szerelme után megőrjítette, az őrök is gyakran belerúgtak. Volt, hogy halkan dúdolt valami ismeretlen dallamot a sötét sarokban, volt, hogy hangosan üvöltözött, szidta istent, a papokat, a börtöne őreit. A rabságban megőszült, rongyokban lógott apáca ruhája. Egyik hajnalban elkezdődött szülése. Össze-vissza kiabált, őrjöngött. Hívtak hozzá bábát, ha egészséges a gyerek, megtartják, jó lesz szolgának a székesegyházban, ez volt a szokás akkoriban. Szenvedései közben Angelika teljesen megőrült, egyfolytában csak Emánuel atyát hívta. Ekkor az egyik őr belerúgott, hogy meri isten szolgájának nevét a szájára venni. Angelika üveges tekintettel bámult a semmibe, amikor látta, hogy megszületett gyermekével kimennek az ajtón. Végképp eszét vesztette. Azután ameddig erejéből telt, ordított, visított, gyalázta istent. A börtön őre ezt nem tűrte tovább, az inkvizíció elé lökték Angelikát néhány hét múlva, akik máglyahalálra ítélték.
Egy szürke hajnalon arra eszmélt, hogy erős karok fogják, viszik a vesztőhelyre, az emberek odacsődültek, mindig látványosság volt ha valakit máglyán égettek el. A lángok egyre nagyobbak lettek, a füstbe egy velőtrázó sikoly keveredett, ami Angelika utolsó szava volt: miért?
Emánuel reggelizett. Az asztal tele volt minden földi jóval. Ma reggel bármire nézett, nem volt kedve enni. Egy varjút hallott meg, kint károgott a szemközti fán ülve és egyenesen Emánuelre nézett be az ablakon. Még sosem hallotta ilyennek a hangját. Ijesztő volt, mintha a dobhártyáján ült volna. Tétován nézett vissza a halálmadárra. És akkor megjelent előtte Angelika arca. Hiába akarta kitörölni emlékezetéből sok éven keresztül, nem sikerült, újra és újra megjelent szerelme arca és a szörnyű érzés, hogy cserben hagyta őt. Annak idején, mikor kiderült bűnös szerelmük, apja megparancsolta, hogy azonnal utazzon haza, mert beszélni óhajt vele. Amikor szemközt állt vele, az apja villogó szemekkel parancsolta meg, hogy ezután csakis papi hivatásának élhet, támogatja őt mindenben, de megzsarolta, ha ellenszegül, megmérgezteti szeretett édesanyját és még az is az ő lelkén fog száradni, így nem tehetett Angelika érdekében semmit. Édesanyját nagyon szerette, s gonosz apját gyűlölte, mégsem mert ellene lázadni. Egész életében saját börtöne foglya volt. Így vergődött éveken át apja gyűlölete, bosszújának félelme és Angelika miatt érzett bűntudata miatt. Papi hivatásának élt, egyre feljebb került a ranglétrán az egyházban, mára püspök lett. Belül mérhetetlen bánat emésztette.
15 évvel ezelőtt égették meg Angelikát. Most eszmélt erre. Távolba meredő szeme sarkából egy könnycseppet morzsolt szét.
Aznap egy új cselédlányt vettek fel a konyhára. 15 év körüli volt, formás, erős. Egy öreg parasztasszony nevelte, most eljött az ideje, hogy szolgálatba álljon az egyháznál. A lányból különös báj áradt, az értelem tüze szikrázott szemében. Volt a mozdulataiban valami ősi szenvedélyesség, bár ezt igyekezett titkolni. Az öreg nevelője gyakran megdorgálta, hogy inkább csendben tegye, amit parancsolnak neki, s akkor nem lesz baja az életben. Az idős asszony jóságos volt hozzá mindig, de mégsem az édesanyja. Hiába kérdezgette ki ő, sosem kapott rá választ, így mindig ott volt benne a kérdés, hogy miért? Miért nem tudhatja ki ő? Ez a titok beégett lelkébe s ez foglalkoztatta éjjel-nappal. Annyit tudott csak, hogy Klarisszának hívják, a klarissza nővér után kapta a nevét, aki elvitte a csöppnyi újszülöttet az öregasszonyhoz, hogy nevelje fel. Az az akkori szóbeszédből sejtette, ki a kislány, de megfogadta, soha nem meséli el a történetét, azt hitte, akkor megóvja a szomorú valóság fájdalmától.
Ezen a májusi napon Klarissza a püspök úr cselédjeként állt szolgálatba, minden új volt számára, hiszen addig nem távolodott el az aprócska falutól, ahol felnevelkedett. A sok nyüzsgő ember zavarta, de egy idő után megtanulta, hogyan rekessze ki a zavaró hangokat.
Az egyik szobalány leforrázta a kezét forró teával, így Klarisszát küldték a püspök szobájába, hogy szedje le az asztalt. Ráparancsoltak, mosakodjon meg, fésülködjön és vegyen fel tiszta kötényt. Elindult felfelé a csigalépcsőn, izgalom, remegés fogta el. Még soha nem tapasztalt ilyet. Mintha valami nagy dolog készülődne. Néhány pillanatra olyan csend lett, nem hallatszott semmi nesz és ez nagyon szokatlan volt. Mintha megállt volna az idő. S közben ő a sötét folyosón lépkedett egyre feljebb, míg végül felért a legfelső emeletre. Itt tágas előtér fogadta, amelyből a püspök úr szobája nyílt. Egyre nagyobb félelem lett úrrá rajta. Bekopogott. Egy fáradt hang szólt, hogy bemehet. A püspök háttal állt neki, az ablakon nézett kifelé. Az asztalon érintetlenül az étel, Klarissza nekilátott, hogy mielőbb összeszedje és hogy minél gyorsabban kijusson innen. Olyan megmagyarázhatatlan sűrűség volt a szobában, szinte levegőt sem lehetett venni, a bútorok, a szőnyegek, a függönyök mind mély fájdalmat sugároztak. Klarissza egyre gyorsabban pakolt, egy tál kicsúszott a kezéből és millió apró darabra tört. Megbénult az ijedtségtől, némán bámult hol le a földre, hol a püspök hátára, aki lassan fordult meg. Először ő is a földre nézett, majd tekintetét egyre feljebb emelve a lány arcába nézett. S ők mozdulatlanul egymást bámulták. A püspök felemelte ujját és rámutatott a lányra:
- Te….te….te vagy Angelika...- majd hörögve, fuldokolva hanyatt esett. A feje nagyot koppant a hideg kövön. És a csend, az a dermesztő csend újra itt volt. Klarissza megrettent. Most mitévő legyen? Kiszaladt és hívta a szolgákat. Jöttek hamar, jött a püspök orvosa is, aki alaposan kifaggatta a lányt, az annyit mondott, hogy váratlanul köhögni kezdett és hanyatt esett a püspök úr. Arról az egy mondatról mélyen hallgatott. Elengedték, az orvos szerint hirtelen megállt Emánuel püspök úr szíve, így halt meg.
Klarissza még aznap megszökött éjjel a székesegyházból. Elhatározta, kideríti, ki is az az Angelika és miért érezte magát olyan furcsán a püspök jelenlétében. Valami azt súgta, hogy ezzel együtt fény derül arra is, hogy ki is ő és kik a szülei.
Elindult kis batyujával ki a városból, a kanyargós erdei úton a kicsi falujába, vissza öreg nénéjéhez, hogy megkérdezze: mit tud róla és merre induljon, hogy megtalálja azt az Angelikát?
