Zente erős karjával lágyan karolta át Szellőt a falu határában lévő tó sűrű nádasában rejtőzve.
Csak néztek hosszasan egymás szemébe, nem szóltak, ugyan minek is szavak ide. Mindketten tudták a soha ki nem mondott kérdésre a választ. Akartak-e együtt lenni míg a világ világ? Hát mindennél jobbal. Szellő szemében könnycsepp csillogott. Talán a boldogságtól volt, szíve oly hevesen dobogott a szerelemtől, hogy szinte elviselhetetlen volt. Talán a félelemtől, hiszen holnap Zente apja elé járul, megkéri a kezét. Bízott abban, hogy a falu népe elfogadja a bevándorló fiút, aki idegennek számított, más szokásokkal, más viselettel, más bőrszínnel kirítt a helyi legények közül. Ám jóravaló, jó szándékú révén, néhány falubeli elfogadta. Néhányan köpködtek, morogtak az izmos kovácsra, de csak a háta mögött, szembe senki sem mert odaállni. Úgy tűnt, Szellő apja egyik oldalhoz sem tartozott. Elvégeztette a szokásos munkákat vele, ekevast éleztetett, a kaszát kalapáltatta ki, mogorván intézett ő mindenkivel mindent, mióta egyedül nevelte hat gyerekét. Szellő volt a legnagyobb, 24 nyarat látott, bájos szőke, formás, fürge, kislányos mosollyal, ilyen volt a lány, aki 3 hónapos magzatát hordta szíve alatt.
Nem tudott ellenállni Zente igéző tekintetének és nem is akart. Ahogy meglátta a falu utcáján, mikor elment mellette, úgy érezte menten elájul, olyan bizsergető érzés szaladt át testén. A pillanat kölcsönös volt, mert a kovács legény úgy nézett rá, mint aki szellemet lát. Még sokáig bámultak vissza egymásra azután is, mikor már messze jártak két irányba az úton. Ezután minden alkalmat megragadtak, hogy találkozhassanak. Azon a vasárnapi napon a szalmakazalban fogant gyermekük, halkan kacarásztak, összeölelkezve henteregtek a friss jóillatú szalmában, eszük ágába sem volt aggódni bármi miatt is. Szerelmesek voltak, a szó legtisztább, legnemesebb értelmében. Látták a másikban önmagukat valahonnan régről, egyszerre rezdültek, egyszerre gondoltak a világon mindent. Szellő igyekezett apja előtt természetesen viselkedni, ám az addig csendes lány feltűnően vidám lett, esz szemet szúrt testvéreinek és az öreges mogorva apjának. Kérdezte is, mi lelte ezt a lányt. Szellő szerette volna elmondani, és Zentét a házba meghívni, de a gyászidő még nem telt le, így gyalázatos lett volna idő előtt. Most vasárnap érkezett el a várva várt nap. Édesanyjukat épp egy éve temették, már nem volt kötelező többé a kimondatlan savanyú ábrázat, a némán járkálás a házban.
Hát kora reggel kelt a lány, kicsinosította a házat, magát, megmosta kezét, lábát, arcát és apja elé állt. Apám- szólt- ma vendég jön, itt is lesz mindjárt. Apja morózusan kérdőn vonta össze szemöldökét.
- meglátja apám, könnyebb lesz a kisebbeknek és magának is öreg korára- szólt mosolyogva Szellő, amikor megzörgették kint a kerítést. A lány kiszaladt, hogy beengedje szerelmét.
Zente daliásan, de nem túl tiszta napi munkás ruhájában feszengve közeledett. A kalapját lekapta a fejéről, úgy állt meg az ősz férfi előtt.
-Tisztelettel kérem a lánya kezét, feleségül venném, nagyon szeretem őt – mondta egyszuszra. Szellő apjának szeme kikerekedett, elvörösödött a feje, úgy ordította.
- Takarodj innen, te csavargó, világ szégyene, te semmirekellő fattyú, méghogy a lányomat??? Soha, míg én élek. És elindult Zente felé, hatalmas lépésekkel minden dühével együtt emelte kezét, hogy lecsap, de akkor a megrettent kovács menekülőre fogta. Hátrált, majd megfordult és kifutott a kapun, visszafordult még és azt kiabálta.
- enyém lesz a lánya, nem tilthatja meg, - azzal rohant, rohant és egyre kisebb lett alakja a falusi házak között az egyetlen úton.
Szellő fel sem fogta mi történt. Lassan eszmélt, ahogy apjára emelte könnyes szemét, patakokban kezdett folyni a kétségbeesés vize. Ez lehetetlen, ezt egyszerűen nem hiszi el, ez nem igaz, gondolta.
Apám….? - szólt a férfihoz, aki most inkább az ördöghöz hasonlított leginkább. Apja félrelökte útjából, közben azt kiabálta. Soha! Megértetted? Soha nem lesz a férjed ez a hitvány, idegen, hiszen senki nem tud róla semmit, honnan jött, ki volt apja-anyja, meg ne próbálj a közelébe menni, mert agyoncsaplak…..majd belépett az ajtón a kis kunyhóba.
Szellő összeroskadt. Azt hitte apja szereti őt, azt hitte a boldogságát kívánja, és most minden egy pillanat alatt semmivé foszlott. Ő tudta, hogy Zente jóember, muszáj, hogy apja meghallgassa, majd holnap próbálkozik azzal, hogy elmondja mindezt az öreg családfőnek.
Szellő sírva végezte aznapi teendőjét, főzött, vigyázott a kicsikre, kerülte apját, aki aztán hamarosan elindult otthonról. Csak késő délután jött meg, jócskán kapatosan, betámolygott a tisztaszobába, és úgy ahogy volt, rádőlt a szépen megvetett ágyra, sáros csizmáját a hófehér hímzett csipkés takaróra tette, látszólag nem érdekelte, hogy mit művel. Szellő szomorúan nézte, majd rácsukta az ajtót, hadd hortyogjon az öreg, majd kialussza. Szeretett volna elmenni a falu szélére, ahol találkozni szokott Zentével, de ma sajnos nem tudott menni, neki kellett vigyázni a kicsikre. A testvérei 10, 7, 5, 3 és 1 évesek voltak, a legnagyobbnak még tegnap megígérte, hogy játszhat a falubeli barátaival, így ő a kicsikkel maradt. Pedig haj de nagyon vágyott ki szerelméhez, úgy sajgott a szíve, alig bírta el. Na majd holnap kiszökik alkonyatkor.
A nap fáradtan bukott alá a horizonton, messziről egy varjú károgása hallatszott, egyre komorabbá vált a táj, lassan telepedett rá a sötétség a mozdulatlan levegőre, a tárgyakra, élőlényekre. Hirtelen kiabálásra lett figyelmes a leány, felkelt a padlóról, ahol együtt játszott a kicsikkel, kiment az udvarra, egyre hangosabban ordibáltak az emberek. A lány kifutott az útra, szaladt a hang irányába, ami a kovács pajtája elé vezette. Nőtt a gyülekezet és azt látta, amint hadonásztak, rikácsoltak egyre, néhány asszony éles hangon visított: ki tette, hogy lehet ez, szörnyű látvány, ó istenem miért történt ez a mi falunkban…...és ehhez hasonlókat hallott Szellő. Émelygett, remegett, jártányi ereje is alig volt, ahogy közeledett a nyitott pajtához. Oda furakodott az emberek közé, előre, hogy lássa, mi miatt szörnyülködnek ennyire. És akkor meglátta. Zente a földön feküdt vérbe fagyva. A fejét csúnyán szétzúzta a kalapács, amit a munkájához használt. Ott volt előtte a szerelme élettelen rideg pózban, ő pedig csendben levegő után kapkodott, majd elájult.
Szellő az egész telet a kunyhóban, vagy az udvaron töltötte. Főzött, mosott, ellátta a kis testvéreit, odaki havat lapátolt, fát hasogatott. Szeme mindig karikás volt, összeszorított szájjal nézett apjára, megfeszítette arcát, melyen nem látszott semmilyen érzelem. A nagy kendő és a vastag téli ruhák eltakarták gömbölyödő hasát. Senkinek sem árulta el, hogy gyermeket vár.
Az a szeptemberi nap, mikor holtan látta szerelmét, az ő lelke halálát is jelentette. Még csak el sem tudott köszönni tőle. Sosem derült ki, ki tette és miért kellett oly csúnya halált halnia a kovácsfiúnak.
Lassan tavaszodott, megenyhült az idő, a fagyott föld felengedett, csak Szellő szíve maradt továbbra is fagyos. Az udvaron itt-ott virágok bontogatták szirmukat, a nap rákacsintott a természetre, s új élet kezdett virulni a mezőn, a faluban, az ablakok tárva-nyitva fogadták a friss tavaszi levegőt.
Azon az éjszakán minden csillag táncolt az éjfekete égbolton, a tejút gyönyörű csillagkavalkádja felülmúlt minden látványt. Szellő álmában Zente karjaiban pihent, egymást csókolták szerelmesen, tekintetükben a végtelenség csillogott…..iszonyú fájdalomra riadt a lány. Mintha ezer kést szúrtak volna hasába, gyomra összerándult és a torkára fagyott a sikoly. Amennyire csak tudott, csendben kitámolygott az árnyékszékre. Nem is tudta, hogy a hidegtől vacog-e, vagy a fájdalomtól. Összegörnyedt a lyuk felett és a kín görcsös pózba hajlította ujjait, melyet a szájába nyomott, nehogy felsikoltson. Érezte, ahogy a fájások egyre erősödnek, félájultan nyomott, majd hörgött. Ereje egyre fogyott, de az ősi ösztön nem engedte pihenni. Tolta a magzatot kifelé, ahogy csak bírta. Lihegett. Valami megváltozott körülötte. Sejtelmes ködszerű alakok vették körül. A rettegéstől levegőt sem mert venni. Amikor a leginkább arra lett volna szüksége, hogy lélegezzen. Szellő szinte eszméletét vesztve nyögött a fájdalomtól, belső képei pokoliak voltak, úgy érezte, menten belehal és nem tehet semmi, a baba feltartózhatatlanul jött s ahogy kicsusszant, nem volt, aki elkapja és belezuhant a lyukon a bélsárba. Lassan merült alá, mintha sosem létezett volna.
A rémálomból kezek rángatták ki, apja karjába vette, úgy rohant be a szobába, s legnagyobb gyerekére parancsolt, hogy lóhalálában menjen a Dorma néne házához.
Szellő egy puha meleg helyen eszmélt fel. Résnyire nyitotta szemét, meglátta a falu bábáját, Dorma nénit. Apja az ágya mellett térdelt, könnyes szemmel figyelte őt. A szomszéd szobából csecsemő sírás hallatszott.
- Édes lányom, ha tudtam volna…..és felzokogott. Egyszerre megértett mindent, mi lelte a lányát tavaly ősz óta, hogy rá sem ismert, hiába faggatta, mi baja, egyre csak azt hajtogatta amaz, hogy semmi bajom apám. Az öreg Torda meggyötörten szólt most lányához. Jól van a baba, egészséges kislány. Nem kérdem ki az apja, mert úgyis tudom. Megfogta lánya kezét, megcsókolta és azt mondta – neveld fel, legyen áldott. És bocsáss meg nekem, ha tudsz. Kiment.
Szellő alig fogta fel, mi történt vele. Lassan erőre kapott, csöppnyi gyermekében gyönyörködött, nap nap után tért vissza az élet belé. Apja támogatta, mindent megtett, hogy meglegyen a napi betevőjük, a család tovább élte életét, ám mégsem volt ugyanaz, mint régen. Mintha valami láthatatlan, megfoghatatlan köd lett volna jelen azóta a nap óta. Szellő, bár sosem kérdezte, mit kéne megbocsájtani apjának, mégis érzett egy kimondatlan sötét erőt, ami ott ólálkodott körülöttük.
Csillag szépen cseperedett, nagylány lett, férjhez ment, született egy fia, majd a fiának egy lánya, a lánynak 3 gyermeke, az egyikőjüknek két lánya, az egyik szült egy lányt.
Ő most a klaviatúra felett eltűnődik. Átsuhan rajta a történet minden fájdalma. A titkok, hazugságok, a gyilkosság bűntudata, érdekházasság fojtogató magánya, a háború pokla, rettegés a kirekesztettségtől, az idegenség, az éhínség, gyűlölet, megaláztatás és megannyi gyötrő érzés. Ükükapám! Megöltél egy szerelmet. Megölted a szeretetre való képességet generációk életében. Most itt az idő! Ébredj fel igaz szerelem!
