Drága átutazó lélektárs, kérdésem van hozzád,
ott voltál-e, mikor a fekete-fehér lakkcipőmben
végignézetem szüleim háborúját 3 évesen,
melyben nem volt nyertes, ellenben anyám
elvesztette pár fogát, s ment – nélkülem tovább,
hallottad-e, mikor a másnak szánt pofon
csattant hamvas kicsiny arcomon,
érezted-e összetört gyermekszívem aligdobbanását
részeg apám fojtogató szorongató ölelésében?
Cibáltak bíróságra, hogy 6 évesen döntsek kettőjük között,
el tudod ezt képzelni? Rettegtem. Mi a jó döntés?
S derült égből anyám megjelent váratlanul, s vitt magával,
de jó, gondoltam, vagy nem? Vonatoztál már úgy, hogy fogalmad sincs,
hova visznek....talán mint Auschwitz-be.
S te reszkettél-e, mikor a paplan alatt csak
jött egyre közelebb, 7 sem voltam?
Láttad-e törött lábamból égnek meredve
kiálló csontjaim, s hogy a kínt túléljem,
az egészet testemen kívülről szemléltem,
voltál -e nevelőapám gúnycéltáblája,
kacagott-e szemedbe, hogy mérges pulyka rút,
sebaj, mehettem úttörőtáborba kisdobosnak,
hol kirekesztve vergődtem
7 napon át nevem miatt, annyi baj legyen, hehe,
s érezted-e becsapva magad úgy, mint én, hogy mikor már
minden sínen, üstökösként robbant be egy testvér,
kicsike tüncibündi, fürtöshajú nekimindentlehet,
(még cicit is kapott, amire én mindig éhes voltam)
kiejtetendő a képzelt mézeskosárkából,
(azóta már megbékéltem, bármit is tett-em)
sebaj, sokszor ott sem voltam, mert inkább csillagász,
meg régész könyveket bújtam, s tettem nagy utazásokat,
fel és le, ki gondolta volna, ez már előjel mostanra.
Ott voltál-e kedves barátom első berúgásomon, mikor azért ittam,
hogy pont olyan jókedvű lehessek, mint a többiek,
és az utolsón? S közte, hogy valahogy mámorban túléljem az életem,
nem is tudtam, hogy mi fáj, de az nagyon.
Ott voltál-e az első szeretkezésemnél, intimitás híján,
és az utolsónál? Vagy kitudja, mikor jön el a végső óra,
Ott voltál-e esküvőmön, (én ott voltam? Színjózanon, jajjj!!!)
gyermekem születésénél, mikor a kundalini megremegett bennem,
s én nagy bőszen le lettem nyugtatva, jajjjjj!!!!
házasságom háborújában, viharokban, nyaralásokban,
építésben, rombolásban, ordításban, némaságban, gyásznélküléségben,
hazugságokban, megcsalások oda-visszájában.
Mélypontomon okádtál féléjszaka megrészegülve
az összemosódott életedtől?
Kezdted-e elölről megsemtudomszámolni hányszor?
Sóvárgás, kapaszkodás, önámítás, tagadás,
érezted, hogy mindent megadnál egy puha ölelő karért?
Átélted-e végeláthatatlan önigazolások útvesztőjét,
aztán ráeszméltél-e arra, hogy minden egészen
máshogy van, mint előtte képzelted, én ráeszméltem,
igen, bennem a mennyország, de a pokol is, hurrá, így máris
a teljességben találtam magam,
s hogy a szent őrületben mindent és mindenkit
magad mögött hagytál-e, mert ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Átformáltad-e önnön személyiséged a mélységeidtől, fetrengtél
kínodban a porban kegyelemért imádkozva?
S ámultál fraktálok gyönyörűséges terében?
Nevetve játszottál-e idővel s térrel?
Én igen, s a mindenség velem nevetett,
mikor kicsinységemen hahotáztam önfeledtem.
Aztán gyűlöltem, olyan erősen, hogy nem lehet kibírni, de mégis.
Láttál-e elbújni szégyenemben, mikor rájöttem,
mindenért én vagyok a felelős, tettem valahogy valamit.
Ja, hogy nem úgy kellett volna? Jártál-e akár csak néhány métert
is az én kis fekete-fehér lakkcipőmben?
Tudd meg, pont így volt jó. Nem lehetett másképp.
Most hogy érzed magad? Tanulsz naponta magadról, a világról?
Akkor jó. Bárhogy is vagy. A te dolgod.
Az én dolgom pedig az enyém. Szólok, ha kérdezlek,
s kérem segítséged, ha itt az idő – vagy nem.
Átutazó lélektárs, légy jól és érdekes lehet a saját
házad táján sepergetni. Ezen kívül, ha nem érdekel az írásom,
ugyan ne fáraszd vele magad, persze ez is mint lehetőség.
Nomen est omen:)
