2015

Szorul ujjamra a spanyolviasz

pecsétgyűrű

mint kenderkötél köldökzsinór

hattyúnyakamra

- nincs szabadság.

Vihar előtti csendben

kacag a gerle

baljós hírek cikáznak az éterben

nemlenni lennejó

ringass innen messze hajó

lelkem zátonyán megpihensz

szitakötő integet a távolban

fehéren hív tovább a vitorla

maradnék

már nem lehet

vihar jő

a szél Posszeidon dühödt haragjában

kilencszer csap partra.

Vadhajtás életem kéretem

önnönmagam színe elé

angyalbőrből cserzett ruhámban

násztáncom combfix lehelet

karmazsin vörös szőnyegén átlejtem

performens képlidérc aggályoskodó

ábrázattal csücsül a lét

foknélküli létráján

két part közt átível a bágyadt

zárójelenetbe fulladt bárgyú mosoly

kitikkadt bohóc tevegel szinapszisok

sivatag hullámain

két púp közt elalél

s a végén mindig dalol

a kenyér

Hétrétgörnyedt fájdalom

cimbalmoz a hátamon

kínom itt van

de a fátylamon túlról ered

ott néma rettegés az úr

itt ordító barlangomon fúr utat

féreg

s jár kel magányom

korom poklába

fel és alá

Asszem nekem végem

s a végén vég nélkül

kattog a kerék

mint lejárt lemez

otromba trombita fúj

takarodót

a végkifejlet hajnalhasadások

eget-földet rázó sikoly

tesz pontot a végtelen

zarándokút szomjúhozására

pont.

Elhidegült testemen

vacogás ül szüntelen

hétrétgörnyedt hátamon

zongoraleckét ad a fájdalom

pokol tornáca

illúziók oltára

belezuhanni lenne jó

s a kiút ösvényét bejárva

hazatér a tékozló fiú

megfizette aranyérméjével a bűn zsoldját

szájából tüzes gyíkként

kileheli zsolozsmáját

hitegeti ezer vakreménység fok

kínja oly magasan

hogy már tébolyodott

veszik el minden a lét erdejében

kilenclyukú hídon át könyörög a messzeségben

belül elfojtott tüze apad

izzó parázs csak, mi egyszer tán lángra kap

őrült tombolásba kezd a lángcsóva

felemésztve önmagát, s kihányja

a taposómalom

utolsó gondolatfoszlányát.

Tornádó közelít a tapsviharban

belladonna lágyan hajladoz a metamorfózisban

a halál jogosan heverész a heverőn

kínjában heherész a lepedőn

tépett illúziók foszlanak álmában

hajnalpír dereng az éjszakában

az ablak törött üvege helyén

Plutó kutyám üldügél

vajon mit üzen fekete szeme

vajon megfejtem e

lehetséges e?

Alvilági meghívót hozott

rémületemen jól mulatott.

Egyik éjjel, hogy melyiken teljességgel lényegtelen

sütkéreztem a Hold a kerekpofájú tükrében

mit az Isten

éppen olyan helyre biggyesztett

hogy csak akkor nézhetsz bele

ha pont ott nyitod ki a szemed,

mikor rád kacsint

aztán legyint,

hogy megint

pocsolyába lépett aranyosan ezüstös cipellője

ám de:

mintha nem lenne még elég bajom

ajtófélfástól beront

a dolog

dermedten hunyorgok az éterből kibontakozó

váratlan hattyútáncára az éj sötét taván

Hacsaturján

a másik oldalára fordul

s mikor bevillan saját ködébe a tünemény

Hermész kölcsönadá kardját

s vígan fütyörészik tenyerét dörzsölvén

a ciklikusság látványos hülyeségén.

Na de:

a dolog

dobozból kandikál

kibontakozásért sorban áll

csakhogy Murphy szerint törvényszerű

hogy a választás időszerű

s megközelíthetetlenül észszerű-

tlen

hű de

a dolog

érdekes mert rejtélyes körülmények között

tűnik fel a parttalan óceán hullámok fodrából

a dolog

veszélyes, mert erényes álruhája lehull

mint Newton almája

s szétloccsan kutacsomon a rohadt löttyedt bélsár

hadd térjek vissza oda, hol

a dolog

izgalmas mint Möbius szalaggal átkötött

várva várt ajándék

s oly meglepetés

mint mikor a Mikulás

feneketlen zsákjából előkerül

az elkerülhetetlen utolsó végzetlélegzet

a dolog

grandiózus baljós Nostradamus

s jobbján szimultán sakkozik vakon

a balga trónfosztott mágus

a dolog

rémisztő szenvedélyek korlátlan lehetőségeinek

otthonosan keringő hajléktalan dervise

s így hajnalhasadáskor megállapíthatom

hogy a dolog

a legszebb dolog a kozmoszban, mert

minden lehetséges

Nincs a rendszerben hiba

szokásosan hajnalban keltem

járkáltam fel és alá-

zatom kihúzta magát büszkén

kétségek mélységeiben

reszketve bújnék el

futnék őrjöngve önmagam elől

hiába, az illúzió ledől

gyorsabb vagyok mint a szél

sebesebb mint a gondolat

nincs hova menni

magammal maradok e földi sárban

léleksorvasztók felszíni poklában

a folyamon átkelek, nincs mese, visznek

de fizetek (főúr), talán visszatérek

Arnold rám néz

profán- ám bután.

Gondtalan ködgomolyag

gomolyog agyam felettem

fekete szivárvány hasít lassítva

utat tör az állomány kérgébe

hogy fájhat így- belemélyesztve

karmait szívembe- a félelem

hátamon puha lágy bőr helyett

kérges tenyere eltemetett időnek

karcolja sebesre védtelen lelkemet

Mindenütt csíkok

zebracsík, tigriscsík,

zongarabillentyű, kerítés

nekem rácsok, saját börtönöm látom

bent és kint

egyszerre!

kezem-lábam gúzsbakötve

bénaság

némaság

vakság

kétszínű szavak

sorsok jönnek szembe

s szememben megcsillan a fény

a nagy ráébredés:

de hát ők-én!

Csigavér denevér

bosszúszomjam utolér

vészjósló a vértestvérség

vámpírnak ripacs vagy

piócának citrom-díjas

egérnek röhejes dezertőr

kitagadlak!

Szemfényvesztő!

Végnélküli gyötrelem

elemet cserél szüntelen

hiába merül alá lelkem

poklok rejtett zugába

ostromló kétségek a hajtűkanyarban

szalagot kötnek kígyózó hajamba

Kusza hajnalok fáradt lepedőjét

gyűröm egyedül

a dallam csendül

Apassionata zendül

vágtat ezer éven át

éteren cél nélkül

-s egyszer hazatér

Részeg éjjelén szőtte

Ariadne fonalát

elszakadt a teher alatt

s a labirintus pokolba vezet

Belzebub vigyorgó pofával

dörzsöli el kérges tenyerével

a maradék reményt.

Az élet fáj

a halál kéj

a szív szúr

az ész zár

a lélek kút

a vér víz

a bor tor

az ikrek ketten

retten a nap

ragyog a hold

ruhámon folt

éktelen drágakő

csillan fénytelen

ez már a megmentő

MEMENTO

Grönland jege csücsült szívemen

szenvtelen téboly röhögött lelkemen,

jégcsákányt nyújtott felém a kis frakkos

tedd meg!! üzente sunyi szeme

s én tétován pislogtam: jobbra vagy balra?

Erre sikongó csend, kegyetlen kegyes halál – a semmi

arra: mi vár rám?

Végre a valami?

Visszhangzik az őrület

tonnányi hógörgeteg

talán ellepi ezt az űrt, kínt.

Őrzöm ezer lélektályogból

kovácsolt lakattal

sírt álmodok, kis kupacot

békés puha takarót,

nyugalmat keresek,

de nem lelek,

tán sohasem.

Marja a torkom a szó- hányás

öklendezem évek nyomorát

zsebtolvaj a remény- kifoszt

recseg a bizalom ága

mint haldokló fa tomboló viharban

levetkőzött a jelen

pőrén mutogatja magát

nincs ruhája a jövőnek

ágrólszakadt szerencsétlen gyerek.

Elfonnyadt virág próbálgatja

bánatos mosolyát.

2013. 02.22.

Csillámlik kicsorbult éllel elmém

hasadt tudatom álmomban magához tér

szunnyadó parázsból tűz emészt

széllel szemben nyögve rémíszt

hömpölyög hullámok hátán a remény

szikláimból szilánkok pattannak

s a földön elenyész

….a valóság

2013. 03. 23.

Tépelődik lelke

reményt kergetve

veszett fiú, elbujdosó

szivárvány és habzó folyó

démon, kertész, ki tékozló

életet, koszorút játszadozó

rácsok mögül álmodozó

fél, remél, és lázad

pereg tenyeréből a száraz

homok

otthona szakadék

máskor orom

verejtékben úszik

s egyszer partot ér.

Fájdalom tengerén vitorlázik a bölcs

a vihart barátként fogadja

nem harcol, nem küzd ellene

belátta, úgyis hiába

hullámok hátán a távolba réved szeme

ragyogó csillag az iránytűje.

2013. 10.

Sikít, visít a zűr

űrben utazik hajóm

s ha jól csűröm

csavarodik a tér

szalagos a fánk

egyedül vagy magány?

Ostorozom lelkem

Ember!

Kettős kockázat élnem

Titok fitogtatja

tudományát

s felteszi a nagy kérdést

hova merre tovább?

Van e valahova?

Van e valaki

aki ugyanoda tart?

2014. 06.

Szikrázik, csapong vadul táncol elmém

sötétség, káosz, foszlik szét a remény

kevert lángok fonákján izzik a húr

pattan a szikra, a lepel lehull,

kétfelé szórja fényét a teremtés

belül csattog a parázs

kívül tombol a láng

vibrál a jövő, jajgat a múlt

röhög az idő, ami tán sosem volt.

Először csak suttog a csend

alattomos kelyhei közé csalogat

majd támad

s ha már nincs hova menni

üvölt kínjában a hang

árad szét bensőmben

cafatokra tép

a ZAJ

Seggem alatt pad van-

ülök mint egy hárommajom

balon vakon meredek tenyerembe

középen kezem ajakamra tapad

jobbszélen fülem süket

így aztán megesik,

hogy mereven vakarom kobakom

hol vagyok? Ez itt egy tanmese?

Itt a vége, fuss el véle

2014. 09. 20.

Tóparti agymenések

Nem szabad kinyitni az ajtót, mert valami történni fog.- mintha a Kékszakállú herceg várában lennék Judit asszony.

Mi az mit fátyolfüggönnyel takar el az igazság démona? Firhang fel, matat a zaj, befészkel a félelem iszonyatférge agyam tekervényibe, hasam forrón lüktet a rettegés parazsa alatt, inog a csend, csattan-pattan a rémület, a tükör fukar képet mutat, alabástrom arcomon a hajnalpír renget eget, belebukom a sötétségbe, fejem súlyánál fogva tart egyenesen a pokol centrumába, hamuban izzik a pogácsaképű rém, fáj a nincs, minden és semmi, most és vagy soha, örökölt kínom retteg, s remeg kusza fura óra serceg a hasztalan asztalon, mutat időntúli misztikumot, halált üt éjfélkor, a bilincs porba hull, állok meztelen alázottan, reszketve, kedvenc katicabogaram elszáll a menybe, hétpettyét hátrahagyván a karaván élén, az univerzum tapsol, tapsvihar szelet vet, tornádó mámora örvénylik körbe-karikába, piros szárnyán szárnyal a messzeségbe, ugrik a párduc, röptében elkapja, szelíden simogatja, hatalmával dédelgeti, Aphrodite öle kényezteti.

Vihar előtti csend tóparton zeng, a magány sikolt, űzi vérvörös nádiróka bundája, vonaglik a szélben, a kusza buta kolonc a nyakába varrja a semmit, hogy legyen mit levenni,

üres kulacs vicsorít a messzeségbe

alamizsnát koldul a remény

vadul kortyolja a mérget s véged

lepény hal a második, de célba ér

köszörül a torok vadon nagyon

keres értelmet a gondolaton, nyerít a kín,fecseg a szófukar

ölel parázna dombon a légy

ott is hol nincs kéj

kilincs mozdul, a bilincs szorul

koszorú éri körbe szívem

s kalimpál mint kolomp

mindjárt tombol az ész

s mész az asztal alatti cicaodúba

nyikorog a zár

feszíti a combom

szét s a lét elhalványul, mert a félelem átjár minden sejtet

s ez már a vég.

Fekete égen

fekete szekér zörög

hörög a kín

tűz pattog

vörösen izzik elméje

az ördög lányának

szeme villám

s a nap rettegve bújik

sötét galaxis poklába.

Szikrázó zenit pompájában

ártatlan vadvirág ragyog

mosolya mindenség csodája

zokogása átsejlik a szabadságon

szirmai megdermednek a vakító fényben

rémülten néz szét

és szelíden.

Lelkemben könny csillan

felettem csillag ragyog

szívemben rügy fakad

boldog vagyok

életet adtam

neked.

Bizonyosságot akarok,

hogy testem-lelkem kell

hosszú az út,

vágyom rád

mint kristálykehely a nedűre

mardosó szívem darabokban lüktet

mély ormos sziklák közt hegycsúcs

hatalmas mélység

lehet hogy semmiség

hallja ki nem mondott suttogásom

vár a poklok messzesége, vadállati szenvedély

maradj, ha akarsz engem