volt ma délután egy szabad félórám,

gondoltam: átlibbenek

akkor most Maya fátylán,

lelkemet lelkesen készítém fel a nagy kirándulásra,

hátha megint összeakadok egérkével, ki esernyővel a kezében

egyensúlyoz derűsen kis piros biciklijén

élet és halál közé kifeszített kötélen.

ám ehelyett ott találtam magamat

a pokol tornácán : vigyázzban állva.

igen. mert előttem 4 SS tiszti egyenruha,

s benne vidáman vihogva koponyájukkal bólogatva

4 snájdig SS katona-

csontváza.

hehe. kérem szépen én mit keresek itt?

avagy önök tévedtek el megint?

egy emelettel fentebb jött a lift?

az nem lehet, hogy a viszontlátás örömére

ne ráznánk kezet, hisz egy faj a mienk.

drága gyermekeim én leszek anyátok,

s ti szültetek engem,

véres egy hely ez, lám mindenki meztelen,

jertek keblemre ti ezerszer elátkozott példányai a Földnek,

ha mindenki gyűlöl is benneteket….hát majd én szeretlek.

holnap lehet én leszek ki öl, s tegnap szenvedést osztott szét,

ki fog majd alászállni velem a szakadék mélyére - ha nem én?

Eltorzult arccal köpködök,

égre - földre esküdözök,

-nem én voltam!

mentem, mi menthető,

még a folt hátán foltot is

lehazudnám a hajléktalan rongyairól

csakhogy álszent álarcom eltakarjon,

-nem én voltam!

tisztszagú erkölcscsősz kapkod

ruhátlan ribancok után,

oh mekkora kurvák, kiált fel

majd megemeli cilinderét s beleugrik

abrakadabra

már sehol sincs

eltűnt, s vele a bűn is

-nem én voltam

a rácsok mögül cinkosan

cincog cigánybajúszú nagyapám

kacsint, majd hátratekint

-nem én voltam!

vakPali mindentlátó szemüvegén át

kémleli az eget, hogy megtalálja

azt a csillagot,

mit még halála napján is letagadhat

-nem én voltam

felfordul a gyomrom hömpölygő hazugságaidtól,

epeszín szavak keringőznek ki a szádból

-nem én voltam

s én hiszem, mert hinni akarom,

hogy a Marionett-bábú nem én vagyok

a madzagot nem te rángatod

a csigalépcsőn lefelé indulok

azt nyikorogja minden lépcsőfok

-nem én voltam

támolygok a szűk dohos falak közt

egyre lejjebb, egyre csupaszabban

lemarja rólam még a húst is

az igazság kristálytiszta illata

-lehet,hogy én voltam?

ott feketéllesz a kapuban görnyedten,

karod nyújtanád utánam, a fájdalom dermedtsége nehezedik ólomként

szomorúságos lelkedre

s moccanni sem enged a rémület

-vajon látlak e még kisunokám?

elvisznek, egyre messzebb vagy már,

a könnyek befelé folynak szívemhez

s fagyos cseppkőként keményednek rá…..

s már a jajgatás is összeszorul

egy lasszó köt rá feloldhatatlan csomót

megfagy a szó, ezt az elviselhetetlen érzést kiteszem a hátam mögé,

nem látom, nem hallom, így talán túlélhető.

-gyere vissza- motyogom halkan magam elé

-hiába- tudom

még egyszer megölelnélek

-hiába- menned kell- visznek

-ordítanék- zokognék- úgy fáj

de csak néma sikolyom visszhangzik odabenn a torkomban.

a ki nem mondott búcsú kínja vonaglik át testemen,

haláltusáját megvívta már.

ott rekedt élő és holtak közt s nem leli nyugalmát,

míg át nem éli a szenvedést újra és újra,

megakadt ceremóniája titkos láthatatlan fájdalmában,

a teljes, mindent elsöprő szívszaggató gyötrelmében,

amikor ez az időn és téren túli pillanat dübörgő koromfekete rettenete

elhozza a végső megváltást

-a megnyugvást: hogy nincs búcsúzás……………

Gyilkos vagy!

Fuss, menekülj!

Öltél s én téged öllek meg,

s ha bosszúm utolér,

magam is gyilkos leszek.S testvéred, apád

szent esküvel fogadja,

hogy anyám, fiam, húgom nem éri meg a reggelt.

S mert fiam feleségének szerelmes hangja vérbosszúért kiált,

tőrt szorító keze lecsap,

s már nem tudni, ki kit bosszul,

miért folyik vér,

a gyilkos tényleg gyilkos e,

vagy  csak a vendetta él benne,

s követ ezer éves parancsot szíve.

De a szív mást is tud.

Megbocsájt s bocsánatot kér.

Megteszem, tedd meg hát te is.

Elég a vérből, elég a bánatból.

Elég a bosszúból.

A bosszú már keserédes megkövesedett

folt szívemen.

Add uram, hogy vége legyen,

s a vendetta ízét feleméssze

a tűz, benne új íz serkenjen,

a szelíd mosoly, a béke íze,

a megbocsájtás édes íze.

Te és én

állunk egymással szemben,

mint az idő a fagyott múltban

egyikünk se mozdul,

mintha ezzel megmenthetnénk a pillanatot szívünknek

a mardosó fájdalom lassan kúszik felfelé testünkön

még együtt vagyunk

még itt vagy- nézlek

még itt vagy- érezlek

még itt vagy- hallom lélegzeted

még itt vagy…

látom szemedben ugyanazt az ébredő rettenetet,

hamarosan átmarja lényem.

utoljára vagyunk együtt.

Istenem ne!

kérlek ne tedd ezt velünk

testem-lelkem összeroppan a sziklányi kíntól

nem bírom ki!

pedig muszáj!

gyermekünk szíve velünk együtt dobban most hasamban.

megremeg a tó vize

a kósza szellő felveszi viharkabátját

a természet is felzokog,

s záport önt ránk a fenséges Teremtő

könnyeim lassan hullanak a földre

eggyé válnak a mindenség bánatkönnyével,

s ahogy rettegve emelem fel tekintetem a tócsáról

…már nem vagy ott

egyedül vagyok

ha kell, ezer évig is de rád várok

megtalálsz s megtalállak

mert ez a szerelem még lángol

szárnyaló főnixként suhan időtlen téren át,

hogy ezerszer hamvadva

ezerszer lángba borulva

repüljön jövőbe s múltba,

hogy meggyógyítsa lelkünk

s higgyük : felébred az a nap,

mikor újra érzi lelkem azt:

hát itt vagy

s itt vagyok

Szerelmetes napsugarom

Vezess engem az utamon.

Fényecskék, ti segítő lények,

Várom, csillanjon létetek.

Varázsige hangozzék,

Kertem forrása csobbanjék,

Virágaim teljessége

Virítson a közepébe.

Madaraim daloljatok zengő bércen,

Ezer szólam szólaljon a végtelenben.

Húrom pendül pillangó szárnyán,

Trillázó kikelet ébred a máglyán.

Meghasad a mag, új élet fakad.

Hangom néha még elakad.

Aztán hömpölyögve áttöri a gátat,

S felszakad, feltárul a kijárat.

Olthatatlan szomjam csitul,

Mert szívemben végre élet virul.

ÉLET, mely nem köt, nem ragaszt,

ÉLET, melyben a szó SZABAD.

Múltam elenged, nincs többé bilincs,

Börtönöm rácsain több lakat nincs.

Madaram szállj csak, s én meglelem kincsem,

Ajándékod szétosztom földi életemben,

Így zárul a kör örök lelkemben.

Ugrok! Mégse!

Félek. Ez már a vég.

Minden fekete.

Hömpölyög felettem,

imbolyog alattam.

Hátam mögött meredek sziklafal van.

Az égig ér.

Előttem szakadék,

olyan mélység,

amire nincs szó.

Nincs hova menni.

Ha majd nincs több remény,

majd akkor,

akkor ugrok én.

S a két vég összeér.

Akkor: nincs több kétség,

s nem marad más,

csak az Egység.

A semmi és minden.

Egyben.

ébren vagyok, nem álmodom,

hogy lehet hogy mégis látom?

egy bennszülött család áll a bal vállam mögött

s néznek, nem beszélnek, néma hívásuk érzem,

s a türelmük már a sírba visz….

mert csak állnak, várnak,

néznek, nem beszélnek.

mit akartok? kérdem újra és újra

nem unjátok még az ácsorgást?

ha már ennyire kedves vagyok néktek

hogy ily sok időt szántok rám,

ugyan foglaljatok helyet életemben immár.

ám ők csak állnak a bal vállam mögött,

néznek, nem beszélnek.

csak állnak és várnak.

tekintetük szól egyszer csak:

vidd hírét az igazaknak!

Szakadár ez a szív

kegyetlen ez a csend

a viharos múlt lakatot csent

az éltető dobogásra

hallgat tompán

vajúdik még nyomorán

egy kicsit

s csettint

a tornádó varázspálcájával int

a cilinderből előbukkan,

s hint csillámló csillagfényt

megint.

Libben a fátyol

lobban a tűz

vágtat a vágy

űzi a víz

rebben a szárny

reccsen a zár

dobban a szív

toppan a hír

pattan a húr

szakad a lánc

röppen a szó:

szabaddá válsz

2016.

Amikor a zaj belefeszül a világegyetem

végtelen csendjébe

amikor a fény hátraarcot vág

milyen ijedt a képe

amikor a teljesség illata

szamárfület mutat

amikor a verejték íze

csillagokba olvad

akkor van remény, hogy a dallamot meghalld

akkor csillan a szikra fekete szembogaradba

akkor szívhatod tüdődbe a varázslatot

akkor simul testedbe tündöklő forrásod.

Amikor az isteni kinyilatkoztatás húrja megpendül

egy orvul támadó szúnyog étvágyán

édes zizegése véremre szomjazik

röhögéssel adom tudtára a grandiózus elrendezőnek

hogy értem én a viccet, csak nem szeretem,

ha éppen életem nyomorúságos pillanatait lesem

a gödör szélén állva, könnyek közt pislogok

erre-arra.

Seholsincs országban

seholsincs házamban

seholsincs ágyamban

semmilyen párnában

sírom könnyetlen vágyaim:

otthon lenni lenne jó

ölelő karban ringatózva

puha melegbe bugyolálva

elalélva a bizonyosságban

lennejó- lennejó- lennejó

Egy kakas kurjongat komor éjt búcsúztatván

fülsértő pengeként repeszti a csend jégpáncélját

fagyos vigyorba torzult a dobhártyám

dédelgetem vágyam, oly epedve várom

a nap ragyogását

egyetlen fénysugár ébresztgeti mosolyát

s a csodák palotájába terelgeti a hajnal madarát.

Huncut mosoly profán kaján vigyor lett

bilincsbe vert szelídség dühöngő orkán lett

a szemlesütött naplemente eldobta álszent keszkenőjét

s magára öltötte az őrjöngés kesztyűjét

keserű epe szétömlött a vad habzó folyóban

s mire az óceánhoz ért, torkolatánál már gyémánt lett

csillogó lágy hullám esdekel eredetéhez

engedje vissza magába

még egy utolsót felsóhajtott

végre megérkeztem

a profán kaján vigyor újra

huncut mosoly lett.

                                                                            2015

Szorul ujjamra a spanyolviasz

pecsétgyűrű

mint kenderkötél köldökzsinór

hattyúnyakamra

- nincs szabadság.

Vihar előtti csendben

kacag a gerle

baljós hírek cikáznak az éterben

nemlenni lennejó

ringass innen messze hajó

lelkem zátonyán megpihensz

szitakötő integet a távolban

fehéren hív tovább a vitorla

maradnék

már nem lehet

vihar jő

a szél Posszeidon dühödt haragjában

kilencszer csap partra.

Vadhajtás életem kéretem

önnönmagam színe elé

angyalbőrből cserzett ruhámban

násztáncom combfix lehelet

karmazsin vörös szőnyegén átlejtem

performens képlidérc aggályoskodó

ábrázattal csücsül a lét

foknélküli létráján

két part közt átível a bágyadt

zárójelenetbe fulladt bárgyú mosoly

kitikkadt bohóc tevegel szinapszisok

sivatag hullámain

két púp közt elalél

s a végén mindig dalol

a kenyér

Hétrétgörnyedt fájdalom

cimbalmoz a hátamon

kínom itt van

de a fátylamon túlról ered

ott néma rettegés az úr

itt ordító barlangomon fúr utat

féreg

s jár kel magányom

korom poklába

fel és alá

Asszem nekem végem

s a végén vég nélkül

kattog a kerék

mint lejárt lemez

otromba trombita fúj

takarodót

a végkifejlet hajnalhasadások

eget-földet rázó sikoly

tesz pontot a végtelen

zarándokút szomjúhozására

pont.

Elhidegült testemen

vacogás ül szüntelen

hétrétgörnyedt hátamon

zongoraleckét ad a fájdalom

pokol tornáca

illúziók oltára

belezuhanni lenne jó

s a kiút ösvényét bejárva

hazatér a tékozló fiú

megfizette aranyérméjével a bűn zsoldját

szájából tüzes gyíkként

kileheli zsolozsmáját

hitegeti ezer vakreménység fok

kínja oly magasan

hogy már tébolyodott

veszik el minden a lét erdejében

kilenclyukú hídon át könyörög a messzeségben

belül elfojtott tüze apad

izzó parázs csak, mi egyszer tán lángra kap

őrült tombolásba kezd a lángcsóva

felemésztve önmagát, s kihányja

a taposómalom

utolsó gondolatfoszlányát.

Tornádó közelít a tapsviharban

belladonna lágyan hajladoz a metamorfózisban

a halál jogosan heverész a heverőn

kínjában heherész a lepedőn

tépett illúziók foszlanak álmában

hajnalpír dereng az éjszakában

az ablak törött üvege helyén

Plutó kutyám üldügél

vajon mit üzen fekete szeme

vajon megfejtem e

lehetséges e?

Alvilági meghívót hozott

rémületemen jól mulatott.