Érzem hívásod, átrezeg az éteren,

mellkasomon kis rés nyílik,

  belopakodik szívembe,

összerezzenek, félek, de vágyom is

a szeretetet, vágyok szeretni, veled együtt érezni,

megpihenni a csendben, táncolni a dalban,

szenvedéllyel élni, énekelni, tűzben elégni általad.

A szív szava hív, félek,

hisz egyszer már átéltem,

nem biztonságos beleengednem magam,

kifosztott, eltaszított, kifacsart belőlem mindent,

amiért méltónak találtam magam…

a múlt miatt nem büntetem szívem tovább,

esélyt adok, esélyt kapok, engedem,

hadd legyen, mi lenni akar, szólj szív,

mit szeretnél, kit szeretnél ha lehetne szeretned újra?

- Mindent. A létezést. Ahogy volt és van.

És ami még lehet.

Szeresd az embert, az állatokat, a fát, virágot, bokrot,

az erdőt, mezőt, városokat, pusztákat,

a tengereket, hegyeket, folyókat,

Földanyát,

szeresd a Napot, a Holdat, csillagokat,

a Mindenséget,

szeresd, válaszd a fényt, minden érző lényt,

úgy szeresd, ahogy jó, ahogy szép és igaz,

és szeresd, válaszd önmagad,

Szívem.

1.1

szeretném kitépni becsmérlő nyelvedet,

szeretném eltörni ájulásba ütő öklödet,

szeretném az ágyba vinni reggelidet,

szeretném harsogni a világba:

az nem szeretet, ha ezek után még hízelegsz.

1.2

szeretnék vízcsepp lenni szomjazó ajkadon,

szeretnék szellő lenni meggyötört arcodon,

szeretnék tűz lenni szomorú szívedben,

szeretnék teázni véled fele-fele alapon,

ja, de most dolgom van, rohanok

1.3

jó, hogy itt vagy, hallgatlak szótlanul

jó, hogy itt vagyok, együtt vagyunk,

jó lenni a körben veled kint és bent,

jó a játék, egyszer fent, egyszer lent,

szép és igaz a szó, szívünk együtt és külön is jó

Sötét éjen

sejtelmes fényben

ezüstkéken ragyogsz,

kerek képed

baljósan mosolyog,

rettegés ébred,

éji lidérc

jár nyomodban,

farkas vonít fel,

halál szele kél,

égi utadon téboly

és ördögi szenvedély

kísér.

Halottnak csókot,

fekete kutyának

embercsontot,

sátánnak táncot,

kígyónak nászt

ígér.

Kísértetkastély ablakába

világítasz, a falakon árnyak

játszadoznak.

Hamisan csillogó

kristálycsilláron hintáznak

póruljárt tündérek.

Arcod mint

görbe tükör

mutat

felemás képmást,

bolyongó vándornak

úttalan utat.

Csillagokkal flörtölsz,

kik kacsintva

köszönnek előre

s te sosem bonyolódsz

igaz szerelembe,

neked mind kell.

Megigézed az erdőt,

a csendbe reccsenő

ággal rémiszted az őzet,

elvarázsolod az elmét,

semmi sem az,

aminek látszik.

Hajnalodik.

Nyugovóra térsz.

A Nap kopogtat

már az örök körtánc

rozsdás kapuján.

Holnap kezdődik

elölről.

De valami más.

Látom.

Más.

Földanya köszönöm:

helyet adtál születnem,

elfogadod életem,

szomjamat oltod,

testemet táplálod,

léptemet megtartod,

álmomat csillagokkal vigyázod,

Holdad ritmust táncol nekem.

Teret adsz a jóra,

türelmed példa,

tévedéseim megbocsájtod,

békességre hív a szíved,

őrzöd őseim emlékeit,

lelkem most itt van otthon,

hálás vagyok.

Add, hogy gyermekedből

legyek hozzád méltó felnőtt.

Földanya, köszönöm.

A várban csend van.

Nagy csend.

Valami készül, feszül a tér.

Gyertyák körös-körül, a láng se mozdul.

Vén várúr baljával szakállában matat,

Felszínes mosolya villan,

arany szemfogán megcsillan a fény.

Jobb csontkeze faragott botján vár.

Vibrál a levegő a kandalló előtt,

beleremeg az alattomos érintésbe a lány,

ájulásban talán kibírható,

szégyenbe öltöztetett néma tiltakozása

évszázadokra volt bezárva,

ám a végítélet órája éppen éjfélt ütött,

a titokkal pecsételt hetedik ajtó

baljóslatú nyikorgással nyílt az igazságra

s velőt rázó sikoly tépte cafatokra

a jól begyakorolt rendet.

A hetedik ajtó tárva-nyitva, s a vén kéjenc

üveges szemekkel bámult rettegve,

amint egy sötét árny lebegett feléje.

Üdvözöllek, sziszegte AZ halkan fülébe,

ne félj, nem fáj,

csupán átéled, ahogy te bántottál.

A vén várúr térdre borult,

teste minden sejtjében érezte a kiszolgáltatottságot,

porig alázva, megszégyenülve lobbant lángra.

A tűzben az ifjú lány alakja táncolt,

a gyertyák égtek körös-körül,

a láng se mozdult.

A várban csend van.

Nagy csend.

A Halál és a Szeretet kézen fogva sétált

az erdei ösvényen, szembe jöttek velem.

Látszólag nagy volt az egyetértés,

együtt mozdultak, mint kik szent szövetségben

titkos összekacsintással pecsételték meg

soha el nem múló szerelmüket.

Átható pillantással nyugtázták,

a szemem se rebbent eme felettébb

furcsa pár látványán.

Találkoztunk már külön-külön,

ugyan lehet-e jobb vagy rosszabb,

ha most együtt látom őket.

Ahogy közeledtek, egyre valószínűbb lett,

hogy a keskeny úton nem férünk el egymás mellett,

Kettéváltak, s én középen vártam, hogy most mi lesz?

Először a Halál suhant el jobbról,

fekete gyászruhája hozzám ért, meghaltam.

Mellém lépett a Szeretet balról,

finom kezével érintett, feltámadtam.

Magamban őrzöm lényük lényegét, egy lettem velük,

a Halál és a Szeretet bennem, mint lehetőség: együtt.

Ők libbentek tovább puhán, táncoltak, keringőztek

az élet kanyargós ösvényén.

A Nap beragyogott a fák közé.

Sólyom és varjú rebbent fenn.

Szarvas és róka szaladt lenn.

A múlt, jelen, jövő összeért.

Az ünnepi sütögetés közepette eltűnődöm két sírás közt, mi a szeretet most nekem. Ömlenek gondolataimba az olvasott, divatos mondatok, idézetek.

Egyik sem passzol ahhoz a fájdalomhoz, hogy az elutasítást élem át attól, akitől az életem kaptam. Mert elutasítottam, mert elutasított…...mert az anyja elutasította, ezért elutasította az anyját - a nagymamát.

Szakadnak rám a tonnányi súlyos kérdések.

Ki utasít el kit? Ki hibáztat kit? 

Ki játszik áldozatot, ki tettest?

Ki bánt szavakkal és ki szavak nélkül?

Kinek a fájdalma, haragja megy tovább? Az örökbeadott ősöm összetört szívfájdalma ez, aki által már sosem lehet átélni az anyai tiszta szeretetet? Eldobták, nem kellett. De vajon mi az igazság? Talán ez volt az egyetlen lehetséges megoldás arra, hogy ő élhessen. Hogy élhessen anyám. Hogy én is lehessek. Mit vettem át, mennyit adtam fiamnak? Anyám egyedül karácsonyozik. Én a fiamékkal és az unokámmal. Ki tudtam mondani a fiamnak, hogy sajnálom.....

Anyám képtelen meglátni a saját felelősségét, próbáltam közeledni, hogy megbeszéljük- nincs mit megbeszélni, a múltról nem beszélünk és elképesztő agyafúrt módon éri el, hogy bűnösnek érezzem magam - ezért haragszom, de ezt nem lehet, mert akkor nem szeret.....gondolja a kislány bennem. Sokszor úgy érzem, szétszakadok. Megöl ez az érzés. Talán ezt nem bírja el anyám. Ezért rám rakja.

Megy ez a rejtett fájdalom tovább és tovább. Ennek a fájdalomnak a dühe – a te vagy a hibás!!!

Mikor lesz ennek vége?

Most! 

Kiszállok! Már részemről senki nem hibás. Megyek és élem az életem bűntudat nélkül. Ha kell: anyám nélkül. Harag nélkül, fájdalom nélkül. Elég!

Ez a szeretet.

Elhittem neked mindent, amit savas szádon kiejtettél,

az ígéretek beleégtek agytekervényeimbe,

örökké tartó várakozásban vágyakoztam a beteljesülésre.

eltékozolt pillanatok utasítanak most, őrjöngő vad hurrikán

söpör át kitépett nyelvemen.

Itt nincs már határ, nincs jólfésült tér arra,

hogy finoman fejezzem ki, ami bennem vulkánt indukált,

lehetett volna másképp?

Már mindegy, mert ebben az egyszemélyes szócsatában lényegtelen,

hogy ki lesz a nyertes, ha a saját igazamat kergetem.

Utolér a múlt, leteper, hagyom, megadom magam.

Lilásvörös dögevő keselyű röhög csontvázam felett,

hehe, dögös testedet felfaltam,

neked annyi, meg egy bambi,

(hogy apámról se feledkezzünk meg).

Volt egyszer egy fekete kutyám, Plútó,

15 évig szerettem, vonzódtam sötétségéhez,

szakállához, mélybarna jóságos tekintetéhez.

Beteg lett, torkára fagyott el nem ugatott

szavak daganattá nőttek, ő így szeretett engem.

Szenvedett- nem bírtam tovább nézni,

ítéltem, inkább most legyen, mint a lassú kínhalál,

a kirendelt hóhér érkezett, szúrta a tűt és fogtam Plútó

mancsát, néztem békésnek tűnő barna szemébe,

így távozott az örök vadászmezőkre.

Belehaltam én is- józanul el sem tudtam viselni,

úgy fájt, inkább kábultam.

Engem a bűntudat ölt meg évekre, megöltem akit szerettem.

Aztán telt múlt az idő fekete kutyám nélkül,

sok változás jött. Egy szép napon betoppant,

megérkezett. A feloldozás.

Mekkora szereteterő van abban a vadászban,

aki szíven szúrja orvvadászok csapdájában

vergődő haldokló vadat.

Végrendelet: hej vadász, szúrj szíven,

ha már haldoklom, Plútó kutyámhoz megyek majd

az örök vadászmezőkre, ő vár engem.

Nyáron vaddisznók röfögése ébreszt hajnalban,

bár hívatlan vendégek, mosolyogva nézem,

szeretik a cseresznyét ropogtatni, meg a vadalmát,

most tél van, s a fák között csillámló lilás fény suhan át,

angyal jár a havas kertben az ablakom alatt,

szárnysuhogását hallom, ahogy irányt változtat,

fülelek, meresztgetem szemem, ám nem mutatkozik újra,

talán ha nem akarom csapdába ejteni tekintetemmel,

talán ha megint csak gyanútlanul kinézek az ablakomon,

mint mikor mosolyogtam a vaddisznó családra,

talán az angyal is így működik, váratlanul beállít,

csillan, tovaillan, megmosolyogtat,

s egy szempillantás után elreppen,

mintha csak téli varázslat lett volna,

ám az érzés velem marad, a látogató örökre nyomot hagy

- szívemben

lélektől lélekig

irányíthatatlan szirupszagú

telepatikus üzenet

kering az éterben,

szabálytalan gömbök

szabályos időközökben

időtlenségnek álcázott

örök érvényű törvényes

paragrafusok tengerében

aszott bírák elévülhetetlen

bűneiket mossák tisztára,

vizespalackos postás

kétszer is becsenget,

az ajtónálló hiába tárja szélesre a kaput,

kirekesztett retesztologató

reked odaki a fagyhalál küszöbén,

menthetetlen vándorköszörűs

tétova lépéseit számláló

gépezet fogas kerekei csikorognak,

ha nincs ki mind a négy kereke,

ám ez korántsem patológia,

a csillagközi flotta parafenomén

kapitánya inkább közelít a paranormális

jelenségek felé,

valaha Sebajtóbiásnak öltözött

az álarcosok báljára.

A temetésemen görögnek a rögök,

és mindenki kajánul röhög,

nem kaptam még ekkora ajándék,

kipurcant a hamis én.