Vízfolyás,

csillogás,

patakcsobogás,

napragyogás,

szélsusogás,

szitakötő táncolás,

tündérpislogás,

szívdobogás,

dobolás-dalolás,

sírás-kacagás,

örömmosolygás,

lélekgyógyulás,

egyetlen pillantás,

nincs már távolság,

ez most a valóság.

én bíztam benned, ahogy rajongva néztelek,

te voltál nekem a nap, a hold, a csillagok,

öledbe hajtottam fejem,

lágyan simogattad arcom,

szívem kitárult, találkozott tekintetem

szemeddel, a mindenség örvendve táncolt,

szépséged elvarázsolt,

puha ölelő karjaidban tértem

nyugovóra nap mint nap,

s egy csütörtökön a kénköves pokol

legsötétebb bugyraiba szakadt

csöppnyi lelkem – hirtelen elmentél,

hátra se néztél, elárultál, becsaptál,

a szívem abban a pillanatban

darabokra hasadt,

akkor még nem tudtam,

hogy ez örökre szól,

ezért mindig azt kerestem, kitől gyógyul,

s csak vártalak és vártalak...

egy nyirkos hajnalon félévszázaddal később,

a bizonyosság elárasztott,

s ettől táncra perdültem,

órákig trillázva nevettem,

sosem voltam szabadabb attól a tudattól,

hogy az összetört szívemre akarva nincs gyógymód,

az isten vagy ad kegyelmet, s megtanít újra szeretni,

vagy.........

(női őseimnek és fiamnak mélységes szívvel)

(kép a netről, sajnos nem tudom kié ez a csodás alkotás)

sosem volt még ilyen

sötét az erdő, mint ezen

a júniusi napon,

a félelem egyre nő,

reményvesztetten négykézláb kúszom

beljebb és beljebb a vadonba,

talán megtalálom,

amiért elindultam még álmomban

valamikor a múltszázadban,

a fák kérge csontig marja

kapaszkodóért esdeklő

aszott kezem,

minden hiába, bosszúvágytól

remeg a levegő, az igazért

epedő szívem vérfarkasok

csapdájában vergődve

várja a hetedik harsona hangját,

mint vérszomjas fenevad,

közeledik alattomosan egy árny,

sötétlik időn és téren át,

mellkasomra telepszik a hatalmas Káli,

árnyékával belep,  mindent beborít,

halkan suttogja dermedt testemnek,

az enyém vagy, nem eresztlek,

nem mondok le rólad,

s mind a nyolc kezével leteper,

hát legyen, jöjjön, aminek jönnie kell,

én itt vagyok, csak tedd, amit tenned kell,

ölj meg, végezd be végre,

haljak bele a félelembe, bűntudatba,

a magányba, a megalázottságba,

köpj le, fordulj el, rúgj meg,

mert utoljára teszed, velem együtt halsz,

ebben biztos lehetsz,

holnap felkel a nap, fénye

a göcsörtös ágak közt átragyog,

meghaltunk, s most születünk a jóra,

nézd, ez az élet,

milyen teljes,

szenvedés, fájás, öröm és áldás,

jöjj árny, zsebembe teszlek,

tudom, hogy velem vagy,

de már nem bánthatsz

Gyilkos a teher öreganyám,

mit a válladon viszel,

a fekete kendő meglibben a szélben,

te szorosabbra kötöd állad alatt

a csomót, mint ördöglakat,

úgy szorul a hurok,

időfogoly lettél, s tettél ismételten

megmagyarázhatatlan dolgokat.

Gyászod vigyázod ezer éve,

hurcolod magaddal, mintha a súlya

már hozzád nőtt volna,

választanod kell, pedig lehetetlen,

az egyik épp oly kedves szívednek,

mint a másik, hogy is dönthetnél?

Az ikrek közül ki éljen és ki haljon?

Hogy választhat egy anya anélkül,

hogy bele ne halna

ő inkább, a felelősség súlyát nem bírta,

összeroppant lelke, s a kegyetlen örökség

száll egyre a szélben, egyik ágról a másikra,

virraszt a sötét árny évezredek óta,

nem alszik a bűntudat sosem,

nem hagy nyugodni,

míg az ikrek egyike vissza nem tér megbocsájtani.

Már hajnalban éreztem,

milyen más ez a nap,

indulnom kell,

minden lágy, a táj, a fények,

a madarak hangja, az erdő illata,

magam sem tudom, hogy kerültem ide,

csak jöttem, mint ki szándékkal lépett

be e szent helyre,

ülök a fűben, halkan dúdolok,

 utólag áll össze a kép,

777, hátán a kereszt, feltámad a szél,

tűz lángol az oldalán,

a zöld fáról lassan hull alá

elszáradt levél,

12 órakor elsírom magam,

vajon miért?

fáj, mit tettem és szóltam ellened,

könnyeim peregnek, a föld issza,

mint Jézus vérét,

tekintetem a távolba réved,

„hej, tulipán, tulipán,

ez a hely az én hazám,

idejöttem világra,

remélem, nem hiába,”

hangom megremeg,

szó szót követ,

 írok egyre sebesebben,

zöld pók mellettem,

felettem szitakötő,

Gábriel súg: soha sem késő,

az ajándék megérkezett.

Ó nem, de igen,

vagy lehet, de mégsem,

talán és esetleg,

meddig is tűröd ezt,

bezzeg ő, megelőz,

a legyőzöttek tébolya

megszállt, irány a tébolyda,

őrültél, örültél,

elestél, felkeltél,

elvesztél, vesztettél,

kábultál, álmodtál,

ébredtél, szimultán

játszottál, küzdöttél,

rongyokra születtél,

esküt tettél, elárultál,

harcoltál és lázadtál,

feladtad, meghaltál,

utolsó kívánság,

megkéselt bárányság,

elhamvadt a boszorkány,

lenni, vagy lenni,

jönni vagy menni,

jó vagy rossz,

itt és most,

most, vagy soha,

pepita te ostoba,

igen is, meg nem is,

ezt fejtsd meg,

s realizáld, ha tudod

a kognitív disszonanciát.

ott állt az út szélén,

ijesztő, gonosz tekintete mélyén

soha el nem mondott rettegés

ült, ördögűző arcán kínná feszült a maszk,

azt csak a legbátrabb látta,

mi van alatta, s ha lenne ereje szólni,

(a némasági fogadalom ideje lejárt)

elsírná azt, mi ezer éve fáj,

hogy bedarálja a magány,

mert a szégyenteljes titoknak,

mit jobb lett volna

nem tudni, nincs társa,

egyedül cipeli batyuját,

az út szélén állt a lány,

talán várt valakire,

pedig azt már rég sejtette:

Godot sosem jön el,

aki rászól, tedd le,

ébredj már fel,

nem a tied.

...nézd, lassan megtelik a tömegsír,

hol vagy te?

az egymásra dobált hullák egyike?

vagy az ítélő kéz végén

a jeges szemű hóhér?

lehet, hogy mindkettő?

lehet, hogy egyik sem?

...és mikor a hold meg a nap

egymás kezét fogják,

örömtáncukat ropják

az öreg tölgy felett az égen,

az alvókert árnyai

szemüket lesütve

csendesen figyelnek az éjben,

mit hoz a holnap,

mit ad a tegnap:

új élet, új tánc,

új remény, új nász,

nyílik a zár,

új út vár,

új képek a falakon,

új függöny az ablakon,

új mesék a népnek,

s jusson eszedbe:

okos ember okosan csapja be

magát...

s lám milyen kegyetlen

kegyelem, mikor a létezés

értelmét kormos lelkemben

érzékelem, s lüktető szívemben

tűzszünetet rendel el elvhű

elvtársam, mielőtt harcom egyléptékű

sejtmembránján át

torpedózza a nap hélium magját,

szemvakító elrettentés,

s lőn sötétség