Vágyom
törni-zúzni,
őrjöngve küzdeni,
kapálózva üvölteni
láthatatlan démonokkal,
ölelve ölni,
nem remélni kegyelmet,
végül kimerülve
elalélni képzelt karokban,
fáj az árulás...
aztán lenni csak,
mint semmi tollpihe
holdfényes
sejtelmes éjjelen,
csend van,
törékeny pillanata
lüktető életnek:
szívdobbanás,
szeretni szabad,
akkor is, ha fáj...
...mint apró porszem
lebegek ablakom előtt,
beragyog a nap, s a fényes
sávban értelmet nyer létem,
belefeledkezem a távolba,
tágulok egyre
látható és láthatatlan
csillagokon túlra,
hatalmas a világegyetem,
ez megnyugtat,
egyszemélyes aggódásom
oly nevetséges,
önfeledt kacajom
felold ma minden félelmet...
különös nyári hajnalon
élőhalottak másznak rám,
felnyüszít bennem a félelem,
s nekem ölnöm kell,
ha élni akarok.
élni akarok?
az álom álom marad.
magasan jár már a nap,
hanyatt fekszem az üdezöld füvön,
felettem hófehér habos felhőnyáj,
a béke illatát árasztja a táj,
s én mégis rettegek, mert érzem,
a halál kopogtat elmém hátsó bejáratán,
a hívatlan vendég nem tágít,
egyre bőszebben dörömböl,
beengedem hát, s ő szemlátomást
kéjesen élvezi ütemes fogvacogásom.
- gyere! ha halnom kell, halok!
már nem harcolok, nem akarok
ölni - se magam, se mást.
s a végtelen szomorúság
mélykék amorf ködje
telepszik szívemre.
magamat gyászolom.
52 évig úgy hittem árvaságomban, mint a Föld
népességének 84 %-a egy 2012-es felmérés
szerint hiszi valamilyen vallás istenképét.
Kerestem helyem 50 évig, hol vagyok otthon,
hol jó nekem, hol van számomra gyöngyreménység?
Hittem azt rendületlen, mint szorgalmas hívő,
nekem nincs meleg, puha, fészek anyaöl.
Karcsú a Hold, az erdőben újra helyem
után kutattam, hirtelen rájöttem, mindenhol jó,
bárhova mehetek, hisz magammal viszem otthonom odabent.
Ma elvesztettem árvaságom, örökbe fogadott Földanya,
lettem hű leánya ki tudja mennyi idő óta,
s ölében megpihenve sírva-nevetve énekeltem:
Köszönöm, köszönöm.
Ki megszült engem, szülőanyám maga is árva volt,
a fájást tudta csak adni örökül,
addig hagytam fájni végül, míg meg nem gyógyult szívem,
anyámmá tudtam érezni ennyi év után.
Földanya ringasd őt is kérlek édes szeretetre.
Köszönöm, köszönöm.
Ringasd és öleld meg fiam, s unokám,
gyógyuljon minden, meddig szem ellát, még azon is túl.
Könnyem földre hull a meghatottságtól,
s vele páncélom, új nő születik hamarosan,
mondta belül a hang, és ismét kacagtam.
Istenem, hogy is fér meg együtt ennyi öröm-bánat?!
Táncra perdültem, üzentem a világnak feketerigóval,
figyeljetek, jövök.
Köszönöm, köszönöm.
milyen szép képet
láttam álmomban:
a bölcs meghajol
a bolond előtt,
szívével érinti,
fülébe súg, amaz
kitörli szeméből
az út porát,
s a felegyenesedésben
már ketten
mennek tovább
a következő
bolondhoz
Hallgattad már a köveket sziklarengetegben
kora nyári hajnalon suttogni?
Susogták már a tölgyfák kócos hajadba
a szél titkos üzenetét az erdő közepén?
Sírtál-e már esőben az égre nézve
s hullott könnyed a felhő bánatával elvegyülve a földre?
Futottál-e rekkenő hőségben mezítláb a homokban
kedvesed szerelmetes mosolyához?
Gurgulázó kacagásodtól olvadtak-e jégcsapok
a fáradt vándor szívéről?
Adok neked útravalót, ha kéred:
az öröm nem múlik el,
veled, s benned ragyog,
engedd játszani a gyermeket.
Gyalogoltál már céltalan úttalan utakon
csak úgy, a semmi kedvéért?
És fájt-e már az élet annyira, hogy reményed
sem találtad, hiába kutattad ki összes zsebed?
Elvesztetted-e már minden hited, mert elhitted,
hogy sosem lesz vége a szenvedésnek?
Adok neked útravalót, ha kéred:
a fájdalom nem múlik el.
Attól enyhül, hogy szabad fájni,
...és az élet megy tovább.
néha egy cérnaszálon lóg
a küszöb felett
leheletnyi gondolat
vajon mitől lesz belőle
néma hosszú sóhaj,
avagy bölcsen csengő
pillanatnyi igazság?
vajon az értelem
fénye választja, hogy
a homályban hagyja
inkább a kimondhatatlant,
s a sötétség ura
engedi a szót?