Randevú a kis herceggel

Áruló

Egy eltévedt golyó....vagy mégsem?

Apu! Ez most a mi időnk újra.

25 év telt el a halálod óta.

Temettelek, de nem gyászoltalak.

Feledni akartalak, ilyen apa nem kell!

Bántottál. Rettegtem. Megtagadtalak.

Gyűlöltelek, szerettelek, őrjöngtem, reszkettem, zokogtam, hallgattam, tomboltam évekig,

ha rád gondoltam.

Apu! Tetted, amit tettél.

Mondtad, amit mondtál.

Ittad, amit ittál.

Adtad, amit tudtál adni.

S haltál még idő előtt.

A legkeményebb fej is betörik egyszer, vagy így, vagy úgy, ha halni kell.

Apu! Elmebetegre ittad magad.

Ez az örökség elúszott.

Van, mikor a szerencsétlenség áldás.

Nyűtt ruhában, pár garassal, torzonborz szakállasan

szálltál sírba.

Régen szeretted a Pitralon illatát,

Érzem most is.

És nevettünk is.

Mikor az állatkertben a fenekét mutogatta felénk egy pávián,

álltunk a rács előtt és mint egy gyerek, úgy kacagtál.

Azt mondtad, mindenki bazári majom,

-ezt sem feledem.

A vidámparkban vidámak voltunk, a hullámvasúton lobogott hajunk a szélben,

anyu és a mama volt csak szomorú, mintha bűn lenne örülni. Kinek higgyek?

Néztem fel rátok négy évesen.

-ezt sem feledem.

Építettél egy házat, szinte egyedül.

Mindenhez értettél, megtanítottál szögelni, a satuba vasat fogni, megmérni és lereszelni, ami nem kell.

A kerítést is te csináltad és én a hegesztő vakító fényébe néztem,

S építettél mást is, mielőtt rombolni kezdtél, én olyan büszke voltam:

az építésvezető lánya!

A városligetben csónakáztunk.

-nem feledem.

A térképen sem volt a tanya, ahová anyám vitt, de te megkerestél,

mert látni akartad törött lábú leánykád.

A ballagásomra pedig aranyláncot kaptam, aranymedállal, négylevelű lóhere volt,

vajon hova lett?

-nem feledem.

Eljöttél az esküvőmre, de már nem álltál meg a lábadon éjfélre.

Szégyelltelek.

Az unokád láttad még, amikor kicsi volt, talán emlékeztél rá egy napnál tovább is.

Bárcsak játszottál volna vele csapdlecsacsit, mint velem.

Apu! 25 év telt el.

Állok a ravatalnál. Minden fehér.

Fehér a koporsód, az öltönyöd és a hajad.

Én is tiszta vagyok, közel 8 éve.

Ennek örülsz.

Ez a dal szól.

Tetszik neked.

 Egyszerre mondjuk:

-sajnálom.

Frissen borotvált illatos arcod rám mosolyog.

Én is mosolygok rád.

Elköszönünk szavak nélkül.

Keserédes szomorság.

Megnyugvásos csendesség.

Apu! Megbékéltem.

Emlékszel milyen volt az óceánban a nagy kékség alatt?

Csak lubickoltál naphosszat, naphal csókjaid szórtad szét,

mint a jó király aranyait – alattvalóinak.

S emlékszel, jött a nagy fekete felleg, mindent beborított a vihar,

villám cikázott át az égszakadáson,

mennydörgő apád szava szent,

törött a kar, az ajtó üvege, az óra rugója, s a csend.

Segítség! Suttogtad az ég felé Istenhez, nézz rám,

de ő csak flegmán válaszolt: most nem érek rá!

Emlékszel amikor elment a szeretet? Tán negyed 5 volt.

Engem többé nem látsz, ezt üzente piros körömcipője kopogása s te elhitted.

De lehet sosem történt meg. Álmodtad magadat és

álmodtad anyád helyett anyádat, s mikor 50 év múlva riadtan ébredtél

egy rekedt ébresztő óra hangjára,  senki sem fogta a kezedet.

Emlékszel, amikor a vágtató fehér paripa megtorpant a sűrű sötét erdő mélyén?

S te átbucskáztál a lendülettől fején, a porban négykézláb kerested hited,

gyászos körmeiddel kapartad véresre magad, tépted le magadról az inged, mert ez nem a tied.

S arra emlékszel e milyen volt a cseresznye íze első szerelmed szájából,

mikor láblógatva ültetek egy alkonyon az ágon mint két gerlice,

szürkészöld szemébe csábítóan néztél,

te csak vágytál a jóra, igazra, szépre.

Emlékszel még a kristálypohár fals csengésére az esküvőn?

S az alján talált éktelen hamis drágakőre?

Mámoros szemed fényt látott benne, pedig csak a kaszás mutatta

lámpásával az utat a temetőbe.

Emlékszel? Magányosan riadtál lélekszakadva csatakos éjszakán

s ahogy a végtelen Univerzumra emelted könnyben úszó szemed,

egy hullócsillag táncolt át az égen, hívott csilingelve, szólt: ne félj,

tartsd kezed s én hintek bele reményt.

Emlékszel milyen törékeny az élet?

Egyik pillanatban rettegtél a fekete csuhástól,

ki az ágyadban tornyosult feletted, s te kiszolgáltatva tehetetlenül

meredtél igéző szemébe, azt hitted, ilyen félelem nem is létezik,

majd eszméleted reszketve vesztve aléltál a semmibe,

s ki tudja mennyi idő telt el, mikor csecsemősírásra eszméltél,

és tértél vissza az élők sorába.

Emlékszel Arabellára? A csillogó szempárra, gyönyörű hajára, mosolyára,

örömtáncára, ölelő karjára, a gazdagságra, a lélek kapujára, a márvány oszlopokra,

oltárra, palotára, virágos mezőre, madárcsicsergős erdőre, a szférák zenéjére,

hogy jó vagy, szép vagy, igaz vagy, s szíved akkora, hogy belefér az egész világegyetem.

Emlékszel? Egy hajnalon azt érezted, minden ember te vagy.

Egyszerre érezted a Napot, a Holdat, a Földet,

a szelet, a vizet, a tüzet.

Hogy minden, ami volt

minden, ami lesz,

egyetlen pillanat.

Emlékszel?

mennyi téboly, mennyi őrület

sűrűsödött görccsé szívemben,

míg a betűhalmazból értelem lett:

az oltár előtt nekem esküdöztél égre-földre

majd hozzámentél a szomszéd fiúhoz

apáca lettél, szerzetes

más férfit öleltél s tőlem vártál gyermeket

ott szűköltél a küszöbömön

éjszaka még együtt vonatoztunk a Hold felé

engem csábítottál puha ajkaddal

s már csak egy halott homokszem vagy az óra karcsú derekán

-mivégre?

kérdem, mikor köszönés nélkül mész

visznek ravatalra, háborúba, piacra, tömlöcbe

nem lehetünk többé együtt

hiányod öl, fákat csavar ki tövestől

sziklányi kín emészt szüntelen

őrjöngve kapaszkodnék beléd

vagy löknélek krokodiltorokba

- visszajövök – suttogod

- ne higgy neki, hazudik – érzem ahogy kimondod

- örökre veled leszek – ígéred

örökre, s rákattan a lakat a hazug szavakra

feltörni hogyan lehet?

milyen kulcs, mi felold könnyelműen tett fogadalmat?

sírni, fájni, ordítani, riadni

úgy, mint soha

úgy, mint lehetetlen hangot kiadni

úgy, mint a féreg a lyukban, mikor harkály csőre nyúl érte

úgy, mint szürke kisegér a templom sötét sarkában lihegve

egy zöld szempár kéjes tükrében

elemészt, felemészt, megemészt a kín

míg térdre roskadva, földet kaparva

önkéntelen tör fel, miért eddig hiába esdekeltem

- menj, szabad vagy!

- elmegyek, szabad vagyok!

torkomban ezer ős ezer évnyi kimondatlansága

lüktet s old csomót

és köt milliárd sejtem egyazon lényeghez

ez már a vég…

a hajnali derengésben a hirdetőoszlop mögül

egy árnyék lép elém

mi hírt hoztál- kérdezem

válasza egyértelmű, kétség-telen

a feketeség kezében kés villan

s én dermedten állom a halált

minden szúrás csontig hatoló fájdalom

vérem patakokban csurog

elalélva támadóm szemébe meredek

i s m e r ő s !

egy könnycsepp cseppen, kavarog pirosan mintát a földön

árnyam felettem nyöszörög

-ó istenem, mit tettem?!

döbbenten suttogja

-meg kellett téged ölnöm

ujjai vértócsámban játszanak

s ólomként nehezedik rám bűntudata

lassan szivárog be testembe az éjfekete szenny

fülsiketítő csend lett

s mindent elárasztott átható szagával a halál

tűz lobbant hirtelen

én meghaltam

ő él

én élek

ő meghalt

összeforrt testünk egyszerre éri el a szent hajnal első napsugara

pirkad,

lágy szellőn rebben tova egy főnixmadár

ülök

látszólag minden rendben

csend van

majdnem

néha betrilláz egy feketerigó

szeretem, ahogy dalol

ülök

beszédes mozdulatlanságom

csupa ki nem mondott szó

magam elé mereven bámulok

az idő is befagyott

a tik-tak is én vagyok

csak ülök

ami bent van, nem látszik

csak figyelem,

ahogy egy elszabadult ménes robog át lelkemen

- mozdulj már! -szól bentről

- nem lehet! -mondom fentről

csak ülök

feltárul a másvilág kapuja

ahol izzó pokolfajzatok feszülnek egymásnak

remegve csapnak össze tajtékzó paripáikkal

dübörög és megnyílik a föld

tüzet okád és rettegéssel tölt

el e pusztító vérháború

reszket és izzad minden sejtem

az iszonyat léket ver fejembe

szívem egy vasmarok zúzza porrá

elevenen égek a máglyán

csak ülök

látszólag minden rendben

csend van

majdnem

albatrosz simaságú kecses szárnyalással

szelem át létezésem óceánját

mikor váratlanul jobbról beelőz

egy B 52-es

nehéz és pofátlanul kérdésekkel bombázó

fülsiketítő robajjal robban dobhártyámon

megannyi elvarratlan szál

rámköszön

két karja s feje bolondul billeg

habcsókot kényszerít játszani

műédes mosolya mákosan villan

közben villámokat szór álomittas szeme

se rebben vadul ajnároz

neszez motoz tapiz

-gat, -get

kaptam pofonokat zsíros kenyeret mi pofára esett

adtam pofonokat zsíros kenyeret s pofára estem

ugrottam kútba s másztam létrán padlásra

így megy ez

ilyen az élet átutazóként

átutazom

saját nyakamba varrom potyautas bűneim

a terminálban átszállásra várva

izgatottan várja

kap-e jegyet továbbutazásra

-én már unlak, hess le rólam -mondom

mivel nem hallgat a nyájas szóra

torkom szakad, úgy üvöltöm

takarodj

boldogulok nélküled

eleget cipeltelek vállamon

s az ájtatos manóképű fogta kis bőröndjét

lógó orral tovább ballagott

hátha talál magának egy újabb kuncsaftot

én pedig

albatrosz simaságú kecses szárnyalással szelem tovább

létezésem óceánját

a halál szögre akasztotta kaszáját

ideje kivenni éves szabadságát

gondolta- s feketén

elmerengett az élet értelmén

ráérősen hanyatt dőlt kandallója előtt medvebőrén

s a haldokló hiába esdekelt megváltásért

fuldoklik szerencsétlen saját hányadékában

lidérces ködmámor telepszik szemhéjára

felsejlik múltjának valahány botlása

s ezerszer átkozza születése percét

mikor szikraként kipattant az egésztől

a mindenható Teremtőtől

por és hamu közt felocsúdni a végtelenségből

micsoda banális tévedés

a halál felkönyökölt két perverz

fantáziálása közt

- na nehogy azt hidd ez félreértés!

ha megszülettél tapasztalnod kell!

Mindent!

Bűnbánó Magdalénától Szofi hercegnőig

Hildegard von Bingen-ként s lehet

te leszel a következő Napóleon

vagy az építész: Hundertwasser

esetleg a templom kapujában koldulsz

árulod magad vagy a friss gyümölcsöt

tanítod a falu gyermekeit

este pedig a kocsmában fetrengsz záróráig

a világ tágas

minden belefér

légy mindegyik s akkor megérted

teljessé csak így lehetsz

s egy laza mozdulattal csuklyájáról lesepert egy fehér tollpihét

elmosolyodott

és …………

csupaszon tátogok a porban

lüktető kicsiny szívem darabokban

hol a mami, hol van óvó szárnya?

és kitől kapok enni

hol fogok melegedni?

körbe nézek – sehol senki

ó jaj, gyötrő félelem sötét fellege

lassan araszolva kúszik felém

a kulcslyukon át

anyuci! anyucikám

leestem vagy kidobtál a fészekből?

lázasan zakatol agyam

rángat az örvény

szippant magába

reszket minden sejtem

hogy lesz ezután

hát nem kellek neked?

csöppnyi lelkem facsarodik görcsös pózba

ringatom magam

beleolvadnék a semmibe

ne ne ne !!!

nem bírom ezt elviselni

széttép a fájdalom

árad szívemből a halál szaga

e füst belep s marad egész életemben

ne ! kérlek ne menj !

suttogom belül egyre – némán

nem hallod

már csak a hátad látom

s ripityára tört a gömb Karácsonykor

könnyes szemem jaj apám észre ne vegye

hisz nem szabad sírni, ezt darálja egyre

nyelem kínom

fejem felett cikázik az Úr mennydörgő haragja

te kis senki ! Minden nő kurva !

- ítél : s szeme hipnotizál

ha szeretetet akarsz, engedelmeskedj !

ezt üzeni részeg mámorán át

másnap másnapos

s anyukám sehol sincs

üres az agy üres a szív

apám követelőzve ölel

mint ki ölni készül

édes lányom, hát nem kellünk

gyere vigasztalj !

gyermek lelkem meghal

a gyere ide – takarodj közt

kifacsart értelmem kong

mint üres szoba

nézek anyám után

s úgy maradok

csak várok és várok

...várok…

ezer év szenvedés végén

egy kéz közeledik puhán felém

lágyan tesz tenyerébe

s emel, egyre feljebb

fel a fészkembe

hol rálelek a szeretetre

itthon vagyok

korom fekete karmát mélyeszti csontvelőmig a lét

kalapáccsal üt léket koponyámba a kétség

vitorlavászon szemfedéllel nyugtázza a napot az ész

s bíborkeselyű szárnyaszegett zuhanórepülése közben

felteszi az örök kérdést:

miért lettem, honnan jöttem s hová tartok én?

kíváncsiságom vacogó rettegésemen ül

mikor belebámul az éjnél is sötétebb lyukba

szörnyre számít ki előbújik

ám csak csöppnyi madárka rebben szembe velem

hát ennyi csupán a félelem?

felettem hírnökeim szelik a kék eget,

rekedten károgják:

oh milyen kár, hogy a titokra kattan a zár